17. fejezet

Sziasztok!


Örömmel jelentem, hogy blogom mai része az eddigiektől eltérően jóval vidámabb és derűsebb lesz :)
Az utóbbi hetekben (esetleg hónapokban) rengeteg (nagyrészt jogos) kritikát kaptam arra vonatkozóan, hogy túl sokat foglalkozom a negatív élményeimmel, ami miatt csak őrlődök és nem tudok a szarból kijönni.
Elismerem, a negatív hullámok végeláthatatlan rengetegét vonzottam be, amivel Rátok is rossz hatással voltam.
Igaz, nem szándékosan történt mindez, hanem eluralkodott rajtam a fájdalom, ami az elmúlt évek során ért.
Mivel ez még csak az első internetes naplóm, és amikor belefogtam ennek megírásába, több olyan dolog történt, ami miatt tele voltam tüskével.
Akkor azt gondoltam, hogy jobb, ha ezen rossz élményeket kiírom magamból, ami legtöbbször segített: kissé megkönnyebbültem :)
Utólag azt gondolom, jobb lett volna olyan témával kezdeni, ami sokkal vidámabb, de ilyesmi eszembe sem jutott, hiszen váratlan dolgok jöttek közbe, ami többé-kevésbé megzavart.
Ennek tükrében úgy vélem, némi átgondolatlanság (vagy nevezzük rossz választásnak?) miatt született meg blogom, ami a negatív és keserű tartalom ellenére egy kevés bemutatóval is társul.
Voltaképp a személyiségemet és a gondolkodásmódomat szerettem volna közelebb vinni másokhoz; ami nagy szónak tekinthető, mert elég zárkózott vagyok és bizony elég sokan nem fogadnak el ill. nem értenek meg.
Az előző részekben ezeket sokszor megírtam; utólag rájöttem arra, hogy a dolgokat többé-kevésbé sikerült felfújnom, azaz sokkal sötétebbnek láttam azokat, mint amilyenek voltak.
Ebben külön köszönetet érdemel 2 kedves ismerősöm (Melinda és Edit), akik szintén vezetnek blogot; örök hálám Nektek ezúton is! :)

Az elmúlt hét elején még eléggé hullámzó volt a hangulatom, de aztán fokozatosan elkezdett javulni; mára már egészen felszabadultam.
Szó ami szó, elég hihetetlen, hogy már nem egy széthullott, lepusztult, begyöpösödött, erőtlen embernek érzem magam, hanem meglepően összeszedettnek tűntem :D
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy teljesen rendbe jöttem, de úgy érzem, jó úton haladok efelé; jelenleg felújítás alatt állok :)
Hogy milyen módon jutottam el idáig?
Először is fel kellett tárnom a hibákat és mindazt, ami az elmúlt 15 évben történt: ezt eleinte egyedül csináltam (több-kevesebb sikerrel), de később már ismerősök segítségével; utóbbival jobban boldogultam, bár így sem volt könnyű dolgom, hisz a vélemények sok esetben eltérőek voltak, ami több esetben eléggé zavarba hozott.
Részben ennek folyománya volt, hogy az eddigi írásaim túlzottan negatívra és olykor szívfacsaróra sikerültek - egyrészt az aktuális helyzetet mutattam be vele, másrészt könnyíteni akartam magamon.
Emellett vártam ezzel kapcsolatban véleményeket, mert bármit is írtam eddig, két alapvető cél vezérelt: az egyik, hogy tényszerűen és hitelesen bemutassam önmagam, a másik pedig az, hogy elfújjam magam körül a mocskot és rendbe hozzam mindazt, amit elrontottam.
Közben persze váratlan és kevésbé váratlan gondok hátráltattak, de úgy vélem, mostanra eljutottam odáig, hogy kimásszak a mocsárból, amibe nagyon könnyen belefulladhattam volna.
Ennek ellenére volt valami (ill. valakik), ami/akik segítettek abban, hogyan lehet jól kijönni.
Mivel a lelkem kissé érzékeny bizonyos dolgokra, így megesett, hogy apróságokat is nehezen viseltem el, ill. jobban kijött rajtam a fájdalom, mint egy átlagos embernek.

A feltáráson és a véleményeken túl belefogtam apróbb dolgokba, amik kimozdítanak majd ebből a monotonságból.
Az apróbb dolgok leginkább a szabadidős tevékenységeimet jelölik, amik közül sokat elhanyagoltam ill. nem túl változatosan űztem.
Mivel anyagilag továbbra sem vagyok eleresztve, így csak kisebb dolgokat tudok űzni: itthon az olvasás, internet, filmek, zenehallgatás, a szabad ég alatt pedig kisebb séták és fotózás.
Amint sikerül rendbe jönnöm, mindezeket már nagyban is űzni fogom; ugyan kell hozzá némi idő, de már érzem, hogy meglesz ;)
Persze mindez nem érne semmit, ha nem osztanám meg mindezeket valakivel.
Ez alatt nem csupán a lehetséges nagy Ő-t értem, hanem minden kedves családtagot, rokont, barátot, kollégát, egyéb ismerőst is, akiket kedvelek :)
Csak most jövök rá, hogy az élményeket nem kizárólag egy párral lehet megosztani/átélni, hanem szinte bárkivel, akivel van valami közös téma.
Arra is rávilágítottam, hogy ebben a témában túlságosan is a párválasztásra fókuszáltam, ami miatt mindenki mást elhanyagoltam; ezért kissé lesül a bőr a pofámról, de higgyétek el, nem volt szándékos.

Hosszú út vezetett idáig, hogy társasabb és nyitottabb legyek, de úgy tűnik, sikerülni fog a dolog ;)
Annál is inkább, mert ha nem lennétek vagy nem ismernélek Titeket, talán még feleannyit sem érnék, mint most.
Régen nem tartottam ezt fontosnak, mert akkor a magányos hősök voltak a példaképeim, akik egymaguk képesek leküzdeni a problémákat (veszélyes helyzetek, ellenségek stb.).
Volt idő, mikor azt gondoltam, ilyen "természetfeletti" képességekkel én is rendelkezem, de az Élet sajnos nem egyszer megcáfolt.
Persze vannak dolgok, amiket egyedül is meg bírok tenni ill. jobb szeretem az élvezetes dolgokat magam csinálni, de számos olyan dolog adódott, ami segítség nélkül nem ment volna.

Összefoglalva a helyzetet: azt kell mondanom, hogy már rég éreztem magam (ennyire) jól :)
Ennyi küzdelem, gyötrődés és reménytelenség után már látom, hogy visszanyerhetem egykori formámat, amit 15 éve kergetek.
Persze ebben a hosszú időszakban is voltak jó szakaszok, de azok leginkább csak interglaciális jellegűek voltak: kb. annyira, mint jégkorszakban a meleg éghajlat :)
Most viszont valami új kezdődik: hamarosan egy teljesen felújított kivitelben találkozhattok velem személyesen vagy virtuálisan :)
Külsőleg nem számíthattok radikális változásra (kivéve, hogy többet mosolygok majd); az igazi változások belül lesznek :)
Ne várjatok nagy csodát, hiszen még sokat kell tennem, így nem ígérhetem meg, hogy már holnap minden rendben lesz; annyi viszont biztosnak látszik, hogy már csak idő kérdése és a pozitív hullámok legyűrik a negatívat :)
Hozzáteszem, a személyiségemnek is szüksége van kisebb változásokra, hogy z múlt rossz eseményei ne forduljanak elő újra; ha mégis ér valami csapás, akkor minél előbb talpra álljak és győzzek.
Bízom benne, hogy ebben Rátok is számíthatok több-kevesebb mértékben.

Kívánok Nektek Kellemes Estét és Jó Éjszakát! :)

16. fejezet

Szép délutánt Mindenkinek!


Az előző rész óta átértékeltem bizonyos dolgokat, így mostani írásom nem lesz olyan keserű.
Ugyanakkor számottevő javulásról sem tudok beszámolni, hiszen azóta is kétségek között őrlődök a mindennapi életben.
Mint az előző rész(ek)ben írtam, anyagi gondokkal küzdök, amely (bizonyos hozadékokkal együtt) igencsak lenullázta az életkedvemet.
E téren annyi változás van, hogy a pénzügyi problémák hamarosan rendeződnek; hogy mikor, azt egyelőre homály fedi.
Ennek hatására sikerült kissé megnyugodnom, viszont az egyéb gondok miatt igen szétszórt vagyok továbbra is.
Egy kedves ismerősöm szerint önértékelési zavarokkal küzdök, ami az elmúlt 15 évben igencsak megkeserítette és rossz irányba terelte az életemet.
Az előző 2 napban ugyan jó kedvem volt és meglepően összeszedettnek éreztem magam, de a mai napon ennek nyomát sem éreztem; egész nap hervadt voltam annak ellenére, hogy jól aludtam.
Apropó alvás: már régóta küzdök alvászavarokkal, így nagy szó, ha kipihenten és derűsen kelek fel.

Visszatérve az önértékelési zavarokra: jó sokáig tartott, mire sikerült megfejtenem, hogy ilyen problémákkal küzdök; korábban csak sötétben tapogatózás és értetlenség lett úrrá rajtam, ill. nem ismertem fel, hogy mentális gondokkal küzdök.
Arról már régóta tudtam, hogy az önbizalmammal gondok vannak, de (őszintén bevallva) a mai napig sem sikerült rájönnöm arra, hogyan orvosolhatnám a problémát.
Ennek egyik legfőbb tünete, hogy a párkeresésben rendre kudarcot vallok - így joggal érezhetem, hogy senkinek sem kellek.
A sok negatív élmény hatására gyengült meg az önbizalmam, és az önbecsülésem is odavan.
Most is nagyon kedvetlennek érzem magam; olyannyira, hogy írás közben a szavak is alig jönnek.
Az elmúlt napokban (talán 1-2 hétben is) a munkára is többé-kevésbé kihatott ez az állapot; nem egyszer volt, hogy az egész naptól elment a kedvem.
Bár vannak nagyszerű emberek, akiknek beszélhetek a gondjaimról, valaki mégis hiányzik, akinek szó szerint elsírhatnám a bánatom és tényleg jóban-rosszban kitartana mellettem (cserébe én is mellette).
Van is valaki, akit szívesen magam mellett látnék, de nem merek ilyen szétroncsolt állapotban belekezdeni egy újabb kapcsolatba azért, mert félek, hogy az sem lenne tartós.
Az eddigi kapcsolataim ugyanis csak hónapokig tartottak, amit részben az én instabil állapotom okozott.
Voltak persze egyéb okok is, de minden esetben más és más.

Időközben az is kiderült, hogy az elmúlt évek kudarcaiba teljesen belefáradtam és szükségem lenne egy igazán kiadós pihenésre; lehetőség szerint jó lenne egy pár napos kirándulás valahol vidéken, de a jelenlegi helyzetben ennek nem sok realitása van.
Mint említettem, az anyagi problémák megoldása még várat magára, valamint az ingatag időjárás sem teszi lehetővé, hogy lehessen tervezni; ez pedig a hangulatomon is megmutatkozik.

Az önértékelési zavar nem merül ki az önbizalomhiányban, az ingadozó hangulatban és az alvászavarban: gyakran zavart vagyok, aminek következménye az időnkénti dadogás, szóismétlés, összefüggéstelen beszéd.
Ugyanígy zavarba jövök ill. lefagyok egy-egy kérdés, kérdőre vonás okán; emellett a felém irányuló kritikákat, hangos és csúnya szavakat mellre szívom, amitől rosszabb lesz a kedvem és magamba fordulok.
További gond, hogy a mások által elvárt határozottság is hiányzik belőlem, aminek következménye, hogy gyakran nem tudok (helyesen) dönteni, valamint 1-1 szituációban úgy elbizonytalanodok, hogy szó szerint törnöm kell a fejemet, mit is kell tenni (újabban a munkám során is számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe).
Ettől viszont a szégyenérzetem is hatalmas méretet öltött.

Igazán kár, hogy nem tudlak Titeket megörvendeztetni valami újdonsággal, ami ráadásul még pozitív hangvételű is lenne, de meglátásom szerint a helyzet addig nem fog javulni, amíg valami jó nem történik.
Ezzel kapcsolatban állandó kételyeim vannak, mert még mindig nem tudom, hogy mindezen hogyan javíthatnék: nekem kell-e tenni valamit, vagy megvárni.
Előbbit illetően nincs semmilyen ötletem, utóbbihoz pedig már se kedvem, se türelmem nincs.
Így viszont marad ez a köztes állapot, ami nyilvánvalóan engem minősít és nem fest rólam pozitív képet.
Na, megint sikerült önmagam jól lehúzni; nem is tudom, hová fog ez vezetni.
Bár korábban írtam, hogy egy esetleges összeomlás elkerülhető lenne, most viszont úgy tűnik, még közelebb kerültem hozzá.
Attól tartok, mindenképp meg fog történni és csak idő kérdése, hogy mikor.
Ennek ellenére mégsem tűnik úgy, hogy a környezetem komolyan venné a dolgot (1-2 kivételtől eltekintve).
Ezért sem beszélek/írok róla mindenkinek, mert úgy érzem, cserébe nem kapnék valódi segítséget, csak a "jól" bejáratott süket szövegeket, aminek semmi hasznát nem veszem.
Talán erős túlzás, amit írok, de ezt is részben a bizonytalanság szülte: nem mindenkiről tudom, hogyan reagálna erre a helyzetre.

Összességében tehát elmondhatom, hogy a helyzetem nem javult semennyit, de az életkedvem egy kicsit visszatért (nem gondolok már arra, hogy jobb lenne meghalni).
Viszont továbbra is rejtély, hogyan fogom magam kivágni ebből a reménytelen helyzetből.

További Szép Estét Mindenkinek!

15. fejezet

Sziasztok!


Sajnálatos módon az előző beírásom igen negatív hangulatúra sikerült, ami jól jellemzi az elmúlt napok/hetek történéseit.
Szomorúan kell írnom, hogy a mostani fejezet sem a napos oldalról fog szólni.
Ennek oka, hogy minden igyekezetem ellenére nemhogy javulna az életem, hanem inkább csak tovább romlik.
Egyszerűen belerokkanok abba, hogy semmiben nem tudok előrelépni; na jó, tolószékbe (még) nem kerültem, de a kialakult helyzetet egyre nehezebben tudom elviselni.
Az anyagi gondok leginkább a saját hibám (nagylelkűségem) miatt alakultak ki - röviden így tudnám jellemezni a dolgokat (a részleteket külön érdeklődésre privátban).
Még a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így lecsúszok.
Az elmúlt 15 évben számtalan nehéz helyzetem volt, amiből így vagy úgy, de kivágtam magam; a mostaniról már nem gondolom ugyanezt.
Még a szavak sem jönnek úgy, ahogy kéne, pedig nagyon tele vagyok feszültséggel.
A kialakult gondok miatt nem igazán tudok itthon besegíteni, ami miatt rendkívül feszült és ideges vagyok: a hangulatom ide-oda változik, remeg kezem-lábam és iszonyú rettegés uralkodott el rajtam :'(
Emellett már azt is megkérdőjelezem, hogy van-e értelme az életemnek, elvégre 15 évvel ezelőtt rossz irányt vett és azóta sem nagyon sikerült visszaterelni a jó irányba.
Szó szerint azt érzem, hogy fáj az élet; nem sikerül semmi sem és folyamatosan süllyedek a mélységnél is mélyebbre.
Újabban sokat gondolok arra, hogy jobb lenne meghalni, mert ezt a szenvedést már nem bírom.
Ugyanakkor megölni nem tudom magam, mert (ahogy az előző fejezetben írtam) nincs hozzá bátorságom.
Továbbá felmerül bennem a kérdés, hogy ha csak szenvedek, akkor mi tart még életben?
Mi az, amiért van még értelme tovább létezni?
Már a tükörbe sem merek nézni, ráadásul a pofámról is lesül a bőr, amiért a kialakult helyzet miatt nem tudok itthon besegíteni, amibe be kell (kéne).
Emiatt nagyon rossz a lelkiismeretem, amivel szinte lehetetlen együtt élni.

Sírjak vagy ordítsak a fájdalomtól?
Jó kérdés, mert egyikhez sincs erőm, ill. nem tudom, melyik tisztítana meg jobban (ha egyáltalán megtisztítana).

Legszívesebben kinyitnám az ablakot és kivetném magam :S
Belátom, hogy ez nem lenne megoldás és nem segítene a környezetemen, de úgy érzem, az utamon végleg eltévedtem.
El nem tudom képzelni, hogyan lehetek még életben, mikor a lelkem szétszakadt, a szívem szörnyen fáj és a belem is kilóg.

Ne haragudjatok rám, hogy ennyi "marhaságot" összeírok és ezzel talán lehúzom a hangulatotokat, de (mint azt sokszor írtam) nem tudom azt hazudni, hogy minden jó, amikor semmi sem az.
Továbbá bocsánatot kérek azért, ha valakit valaha is megbántottam vagy rosszat tettem; egyik sem volt szándékos.
Mindezt azért írom le, mert félő, hogy nem lesz alkalmam ezt kiadni magamból.
Úgy érzem, végem van, mint a botnak; az életerő folyamatosan száll ki belőlem és nincs, ami visszaterelne az élet napos oldalára.
Voltam már sokszor mélyponton, de ilyen nyomorultul még sosem éreztem magam.

Azt gondolom, hogy az emberi népet ide juttatta a pénzközpontú gondolkodás.
Mert anélkül semmit nem lehet csinálni.
Hol vannak már azok az idők, mikor kevésből is vígan el lehetett élni, napjainkban viszont választani kell a számlák/kaja és az egyéb dolgok között.
Sohasem tartottam magam anyagiasnak, de az utóbbi 1-2 hétben mintha kissé eluralkodott volna rajtam.
Viszont az egészben az a vicc, hogy pont a pénzügyi problémák rendeződése az, ami ki tudna húzni a szarból.
Csak az a kérdés, milyen módon....
A többi gondomra időközben születőben vannak a megoldások, csak nem tudom, hogy lesz-e rá módom kezelni őket.
A héten volt 1-2 nap, amikor úgy éreztem, kijövök a csávából, mert néhány dologban elkezdett visszatérni az életkedvem.
Még a párkeresésben is, amiről már sokszor lemondtam.
Kellemes dolog (volt) azt érezni, hogy újból érdekel a dolog, de sajnos a lelki instabilitásom és az állandó pénzzavar elég nagy árnyékot vet rá.
További gondom volt, hogy a lustaság is eluralkodott rajtam, ami miatt még a legkedvesebb időtöltéseimet és az itthoni rendrakást is kicsit (vagy inkább nagyon) elhanyagoltam.
Utóbbit most megejtettem, amitől némileg jobban éreztem magam, de a feszült itthoni légkör miatt ennek nem sokáig örülhettem.
Már tegnap este is féltem hazajönni: amikor leszálltam a buszról, belül elkezdtem remegni, hogy "Jaj, mi lesz!"
Ez is egy ok, amiért nem szeretek ebben a világban élni.
A pénz csak arra jó, hogy embereket egymásnak ugrasszon, mindennemű jó szándék ellenére.
Most, hogy még egy fagyira sem tudok senkit meghívni, eléggé hülyén érzem magam.

A fagyos hangulatom ugyan kissé engedett, de továbbra sem tudok felolvadni.
További gondot jelent, hogy nem tudom, melyik ujjamba harapjak: oldjam meg a legnagyobb gondomat, ami segítség nélkül nem fog menni, vagy a kisebb gondjaimat tegyem rendbe, ami viszont stabil anyagiak híján gyakorlatilag kivitelezhetetlen.

Most zárom soraimat, mivel a szavakból úgyszólván kifogytam.
Igaz, nem is érdemes túlzottan ragozni a helyzetet, mert azzal biztos nem lesz jobb.
Vajon bízhatok még abban, hogy kijutok ebből a kegyetlen szituból és véghez vihetem mindazt, amit szeretnék?
Nem tudhatom.
Sem tippelni, sem fogadni, sem bízni nem merek, mert egyik sem garantálja, hogy jól kijövök ebből a szorult helyzetből.
Legszívesebben azt írnám, hogy bízok a pozitív folytatásban, de nem írok semmit, mert a jövőbe nem látok bele.
Van jövőm egyáltalán?
Nehéz kérdés.

Legyetek jók, mint mindig!

14. fejezet

Sziasztok!


Sajnos rossz hírrel kell kezdenem mostani írásomat: a mai írásom (is) eléggé keserű hangvételű lesz.
Az utóbbi napokban nagyon érződik rajtam az elmúlt kb. 15 év hatása: lelkileg olyan szinten tönkrementem, hogy az életem értelme már-már erősen megkérdőjelezhető.
Nemrégiben egy lehetséges összeomlás rémképét festettem le írásaimban, most viszont ennél is tovább mentem: a hangulatom ma olyan szinten lent volt/van, hogy néha úgy érzem, jobb lenne meghalni.
Nem szívesen írok ilyet, de sajnos mostanság semmi nem akar sikerülni, ill. semmi sem történik úgy, ahogy szeretném.
Először 3 évvel ezelőtt éreztem ilyet, mikor az akkori párkapcsolatom egyik napról a másikra véget ért.
Utána napokig szó szerint úgy éreztem, mintha a semmiben lógnék.
Nagyon nehéz napokat/heteket/hónapokat éltem át; úgy tűnik, most újra ez jön annyi különbséggel, hogy nem egy szakítás miatt ment el az életkedvem.
Ahogy fentebb utaltam rá, újabban semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném; emiatt az önbizalmam és az életszemléletem hatalmas mértékű csorbát szenvedett.
Úgy érzem, hogy bármit csinálok, mindig rossz irányba történik minden.
Visszatérve a 3 évvel ezelőtti dologra: párszor bizony eljátszottam a gondolattal, hogy talán jobb lenne meghalni; most is nagyjából ugyanezt érzem.
Akkor még az öngyilkosság is eszembe jutott, de egyrészt nem tudtam, mi lenne a legjobb módszer, másrészt nem volt (és nincs) hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem.
Emellett volt 1-2 dolog, ami valamilyen csoda folytán életben tartott; most, hogy van-e ilyen, nem tudom.

Hogy mire ez a borús hangulat?
Ha igaz, valamelyik korábbi fejezetben utaltam rá, hogy anyagi gondokkal küzdök; ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a kötelező kiadások (számlák, kaja stb.) mellett jóformán semmire sem tudok költeni ill. félretenni.
Évek óta nem voltam nyaralni sem, csak kisebb kirándulásokra futotta; továbbá semmilyen tervemet nem tudom megvalósítani (legyen az továbbtanulás, utazások stb.), mert nem telik rá.
A legnagyobb gondom az, hogy november óta nem telt el úgy egy hónap sem, hogy ne jött volna valami váratlan kiadás.
Egyesek szerint egy jó kis párkapcsolat hiányzik az életemből (ami igaz is), de nem merek belevágni, mivel a lelki világom nagyon ingatag.
Még ha jobb periódusban is voltam, akkor sem voltam túl népszerű a lányok körében; hogy miért, erre a mai napig sem tudom a választ.
Az igaz, hogy az utóbbi fél évben alig-alig próbálkoztam, de jó okom volt rá.
Egyrészt az internetes társkeresőkből már kiábrándultam, másrészt ezen kívül az ismerkedésre nem nagyon van lehetőség, harmadrészt a mai lányoknak abszolút nem olyan ember kell, amilyen én vagyok.
Most volt 2-3 hét, mikor jobbnak tűnt minden, de ebből már semmi sem érződik.
Már nem érdekel, mit terveztem, mert semmi sem fog megvalósulni belőlük.
Talán azért, mert a Sors nem akarja, hogy normális életem legyen; akkor meg minek létezem?
Nem szeretnék úgy élni, hogy csak kínlódok és csupa fájdalom minden.
A szívem is széthasad, mikor arra gondolok, hogy az életem valahol kisiklott és azóta sem sikerült visszaterelni; de még ennél is rosszabb, hogy soká vettem észre, mi is a gond; ill. minden, erre irányuló kísérletem csődöt mondott.

Már nincs, ami segítene rajtam: hatalmas megváltás lenne, ha az egész véget érne mindörökre.
Csak 1 ember vagyok a 6-6,5 milliárdból, maradandót nem alkottam, az életem romokban; tehát ha nem lennék, fel sem tűnne senkinek (vagy csak néhány embernek).
Sajnálom, ha nagyon szívszaggatóan írok, de csak az igazságot vagyok hajlandó leírni.
Már lemondtam arról, hogy bármire is viszem még az életben; és ha már nem lehet normális életem, akkor jó lenne minél gyorsabban és szenvedések nélkül eltűnni.
Ha volt is egy sokkal jobb világ, az már régen letűnt; talán jobb lett volna, ha én is vele együtt tűnök le, hisz a mostani világ számomra egy csalódás.
Nem olyan, mint ahogy kisgyerekként elképzeltem és láttam; egy ideig hasonlított arra, ahogy lefestettem, de aztán úgy megváltozott, hogy rá sem ismerek.
Kár szépíteni: ebben a világban nekem nincs helyem.
Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam; emellett sokan nem értenek meg és nem fogadnak el, lenéznek, átnéznek rajtam, alábecsülnek, ki akarnak használni, semmibe vesznek, senkinek sem vagyok az ideálja stb.
Sírni tudnék a bánattól, de ahhoz sincs kedvem; jobb lenne egy olyan világba eltávozni, ahol nincs ez a sok szemétség; csak szép és jó van, rossz nincs.

Ezzel vége a mostani fejezetnek.
Sajnos elég drámai vége lett, de mivel az életem gyakorlatilag fabatkát sem ér, így nem írhattam mást.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap, lesz-e folytatás ill. hogy leszek-e még.
Ha mindenre igen a válasz, talán a blog is folytatódik tovább.

Kedves Olvasóim!
Akárhányan is vagytok, kívánom Nektek, hogy legyen szebb és jobb életetek!
Valósuljon meg minden, amit szeretnétek, legyen párotok, aki szeret Titeket és mellettetek áll.

Béke Veletek!

13. fejezet

Sziasztok, Kedves Olvasók!


Immáron 1 hónapja, hogy utoljára írtam, így elérkezettnek látom az időt arra, hogy folytassam a legújabb bejegyzéssel.
Az előző részem eléggé keserű hangvételű lett, köszönhetően egy hullámvölgynek, ami a megírás után is folytatódott.
Emiatt sem írtam ilyen hosszú ideig, hisz értelmetlen lenne ugyanarról regélni.
A társkeresés miatti lelki nyavalyák kissé enyhültek, de egyéb problémák miatt mégsem merem azt állítani, hogy túljutottam volna a nehezén :(
A héten sajnálatos módon megfázással küzdöttem, ami a múlt hét vasárnapi kiruccanásom eredménye lehet; megfájdult a torkom, ami még nem múlt el, 2 napig (kedd és szerda) fejfájással küzdöttem, tegnap és ma pedig a szemem nem szuperált: eléggé fényérzékeny volt és piros, így a nézés igen fárasztó tudott lenni.
Tegnap úgy éreztem, mintha minden percben le akarna ragadni a szemem; a mai napon sikerült enyhíteni a gondot, hála egy kis kamillateának.
A náthám az elmúlt két este kimondottan kellemetlen volt: csak nehezen tudtam elaludni, mert lefekvés után olyan köhögészápor jött rám, amilyet eddig még nem tapasztaltam.
Mit ne mondjak, elég rémes volt főleg úgy, hogy már igencsak szerettem volna aludni (ami nagy nehezen végül sikerült is).
Talán ehhez is, de elsősorban az említett lelki problémákhoz kapcsolódik, hogy az elmúlt hetekben erőteljes lustaság uralkodott el rajtam, ami a nyári időszakban kevésbé jellemző rám.
Ennek oka lehet a változékony időjárás, a munka vagy a (már lassan megszokottá váló) anyagi problémák.
Szó ami szó, szeretek lustálkodni, de valahogy nem érzem egészségesnek, ha a jó időben sem csinálok semmit; holott szükségem lenne rá, mert a lelki egyensúlyom gyakorlatilag megszűnt létezni.
Őszintén szólva nem igazán tudom, hogyan tudnám a problémákat hatékonyan, egyszerűen és gyorsan megszüntetni, mert mindenkitől mást hallottam, hogy mi lehet a titok nyitja.
Annyi biztos, ha az anyagi és a szívügyi gondok eltűnnének, már másképp sütne a Nap; így nagy öröm lenne minden hajnalban/reggel/délelőtt felébredni és este/éjjel álomba hajtani a fejem.
Éppen ezen problémák miatt gondolom azt, hogy az önbizalmam és az önbecsülésem elég nagy csorbát szenvedett, aminek a kijavításába számtalanszor belefogtam már, de vagy az én hibámból vagy valami külső körülmény miatt félbemaradt.
Az önbizalom és az önbecsülés nálam eléggé neuralgikus pont, mivel eléggé végletesen szoktak viselkedni: ha jól mennek a dolgaim, el is felejtem, hogy vannak bajok és olyankor optimistán látok mindent.
Viszont ha rosszul megy valami, akkor az előbb-utóbb elveszi a kedvem mindentől és ez azt eredményezi, hogy nehezebben tudok talpra állni.
A környezetemben több helyről is hallottam már, hogy akkor is legyek pozitív, ha a helyzet reménytelen.
Ezzel nem is vitatkozom, mert könnyebben lehetne boldogulni; viszont a legtöbben sajnos elfeledkeznek arról, hogy megmutassák nekem ennek módszerét.
Legtöbbször épp emiatt begőzölök és azt mondom/gondolom a másiknak: "Könnyen beszélsz, mert azt sem tudod, mi is a gondom."
A mondatom néhol túlzásnak tűnik, mert 100 esetből 95-ször elfelejtem, hogy mások is tele vannak problémákkal, de ez is azért van, mert a legtöbben nem mutatják vagy remekül álcázzák őket.
Az én esetemben viszont elég az arcomra nézni vagy egy írásomat elolvasni, és abból látszik, hogy milyen állapotban vagyok.
Persze volt olyan, hogy letagadtam a gondokat, főleg anyuék előtt.
Hogy ez miért volt/van így, a mai napig nem jöttem rá; talán azért, mert ha beszéltem róla, csak sablonszöveget kaptam válaszként - ez pedig nekem nem segítség, hanem csak még jobban összezavar és tovább rombolja az amúgy is darabokban álló önérzetemet.
Ezzel a "kívülállók" számára (is) megadtam a választ arra, miért nem vagyok nyitott és közvetlen, ahogy 100 emberből 90 elvárná.
A tapasztalatom ugyanis az, hogy csak olyannal tudok lelki dolgokról beszélni, aki valódi megoldásra törekszik az unalomig ismert baromságok helyett.

A sokszor megénekelt társkeresés is eléggé megoszt engem, így gyakran nem tudom, mit lépjek.
Ugyanis egyik helyről azt hallom, hogy "próbálkozni kell", a másik oldalról azt, hogy "majd jön magától".
Ezek után akkor mi is a helyes megoldás?
Annál is inkább nehéz megállapítani, mert a józan ész azt diktálná, hogy várjam ki, amíg eljön az én időm.
Ugyanakkor a másik oldalon viszont azt érzem, hogy nem bírok a seggemen maradni és hajtom magam tovább - talán a hormonoknak köszönhető a dolog, esetleg a rám jellemző önfejűségnek.
De van ennél rosszabb is: a sorozatos sikertelenségek hatására egyre türelmetlenebb és idegesebb vagyok, ami ellentétes a mindennapokban tapasztalt természetemmel.
Köztudott, hogy ha az ember türelmetlen és ideges, akkor sokkal többet hibázik és a stressz egyre jobban eluralkodik rajta.
Most nagyjából ez a helyzet nálam, hisz az állandó kudarcok egyre jobban felemésztenek, ettől pedig egyre inkább begolyózok.
Ehhez kapcsolódik, hogy az elmúlt hetekben a megérzéseim rosszat súgnak: nevezetesen azt, hogy fennáll a veszélye az összeomlásnak.
Nem tévedés, tényleg valahol érzem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, ha a dolgok továbbra sem alakulnak kedvezően; és sajnos nem látom, hogy bármi is jó irányba változzon :S
Szörnyű ezt leírni, de egy esetleges összeomlásnak lehetnek jó oldalai is: az egyik, hogy mentálisan teljesen kitisztulok és megerősödöm, ami után tiszta lappal vághatok neki a folytatásnak.
A másik pedig az, hogy így a kétkedők talán jobban felfigyelnének arra, hogy igenis baj van, nem pedig szajkózni az előre begyakorolt, begyepesedett szövegeket ill. a fejemre szarni.
Félreértés ne essék: nem erre játszok, de sajnos az emberi természet egyik nagy hibája (ami bennem is jelen van), hogy csak akkor teszünk valamit, ha a baj már megtörtént.
A megelőzés és az előrelátás nagyon sok emberből hiányzik, pedig sokkal nagyobb haszna van, mint szájhősnek lenni.
Sajnos van olyan embertípus is, aki ha valamit nem lát, az szerinte nincs is.
Én csak a földönkívüliekkel vagyok így :) - de csak azért, mert eddig senki sem mutatott meggyőző bizonyítékot a létezésükről.
Azoktól pedig tekintsünk el, akiket állításuk szerint elraboltak az UFO-k; ugyanígy a meggyőző bizonyítékok hiánya miatt....

Visszakanyarodva a témához: az anyagi okokról is mostanában sok szó esett.
Amint azt kitapasztaltam, körülöttem elég sokan küzdenek ilyen problémával, hisz nem mindegy, miből fizetjük a számlákat, miből tudunk kaját venni stb.
Szerencsére olyan közegben nevelkedtem, ahol nem a dorbézolás uralkodik, hanem az, hogy a számlák és a napi enni- és innivaló ill. ruházat meglegyen.
Ezzel még önmagában nem is lenne gond, viszont az elmúlt években számtalanszor kerültünk szűkös helyzetbe (pl. munkanélküliség miatt), ami miatt a szórakozásra (nyaralás, kirándulás, egyebek) szánt keretet alaposan meg kellett nyirbálni.
Úgy vélem, ettől kezdek mostanában besokallni, hisz 27 évesen már időszerű lenne, hogy saját életet éljek; ez persze nem jelenti azt, hogy egyből saját lakás kell, mert szülők mellett is megoldható a dolog.
A probléma ott van, hogy a terveimnek mindössze egy morzsányi részét valósítottam meg eddig, komoly fejfájást és megzavarodást okozva.
Nemrég a pénzügyek kapcsán is eszembe jutott egy elmélet, ami az egésznek (egy) kiváltó oka lehet: nincs igazán összerendezve, hogy mit kéne megvalósítani milyen sorrendben.
Több esetben a tervek megvalósítási módját sem tudom (még), így ez is gondot jelent.
Aztán lehet olyan része is a dolognak, hogy túl sokat akarok, emiatt pedig sokszor azt sem tudom, hol áll a fejem.
A rám jellemző elhavazott állapot innen eredhet; ebből pedig az következhet, hogy a fejem némi rendrakásra szorul - be kell vallanom, van még tennivaló bőven.
A gond ott van, hogy sok dolgot egyedül nem tudok véghez vinni, mert kevés vagyok hozzá; ezért kéne időnként egy segítőtárs, ill. hogy a szerencse nekem kedvezzen.
A szerencsét azért emelem ki, mert több esetben külső körülmények tesznek keresztbe, amit persze egy átlagember nem hisz el.

Külön ki kell térnem a "segítőtárs" gondolatra: némi átalakuláson megyek keresztül, ugyanis rájöttem arra, hogy nem mindent lehet és kell egyedül megoldani; nem beszélve arról, hogy korábban is akadtak már segítők, de valamiért nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
No nem azért, mert nem értékelem őket, hanem a zárkózott, magamnak való természetem miatt.
Számos filmben és rajzfilmben a magányos hősök voltak a példaképeim, akik egyedül is képesek voltak egy egész sereggel leszámolni.
Azt gondoltam (persze csak a tudatalattimban), hogy ilyen képességeim nekem is vannak, bár a gyakorlatban ez alig-alig mutatkozott meg.
Újabban azt veszem észre, hogy "magányos harcosként" egyre nehezebben boldogulok, ráadásul az idők során számos olyan ismerősöm lett, akik nélkül csak félember lennék - aki magára ismer, ezen mondatban, az jelezze nekem :)

Még egy gondolat az összeomlásról: mint utaltam rá, a megérzéseim szerint be fog következni, ami csak idő kérdése.
Ugyanakkor elkerülhető a dolog, ha sikerül megtalálnom a megoldást arra, mit kell tennem; emellett szükséges, ha mindenki komolyan venné az intő jeleket és valódi megoldásokat kapnék a jól ismert ócska dumák helyett.
Persze az is fontos, hogy a dolgok a tervek szerint alakuljanak, hiszen ezzel van a legtöbb problémám.

Most zárom soraimat; mindenkinek jó olvasást kívánok!

12. fejezet

Kedves Olvasóim!


Előre is elnézést, amiért a blogomat 3 hétig hanyagoltam.
Ennek oka elsősorban az időhiány, ami miatt az utóbbi hetekben sokszor voltam lusta, gondterhelt stb.
Az időhiányom abból ered, hogy e hónapban csak 1-1 szabadnap volt a munkanapok között, ill. a szabadnapjaim nagy része is különböző dolgokra (ügyintézés, fogászat) mentek rá, ami miatt kipihenni sem igazán tudtam magam :(
Legutóbbi művemben néhány kedvenc dolgomról írtam, amiket igen korán szerettem meg: közlekedés, EDDA, fényképezés, Skála Kópé...
Ahogy ígértem, ezt a szálat folytatom, bár most nem újabb kedvenc dolgokat tárok fel, hanem a személyiségem és a társkeresés nehézségei között próbálok párhuzamot vonni.
Mint az köztudott, ebben a témában állandó nehézségekkel küszködök, mert akármivel próbálkozok, mindig sikerül hoppon maradnom :S
Lassan 5 hónapja vagyok (újra) egyedül; ez idő alatt több különböző módon próbáltam előrelépni szívügyekben (több társkeresőn is fent voltam, ill. ismerősök között körbenézni), de pár apró örömön kívül csak a nagy semmi jutott.
A társkeresőkön alkalmi levelezések és egy tartósabb, de baráti ismeretség jött csak össze; ismerősi körben viszont folyamatos problémát jelent (amiről korábban írtam), hogy sokan tetszenek egyszerre, így szinte lehetetlen kiválasztani azt az egyet, aki minden tekintetben nekem való.

És hogy ennek mi köze a személyiségemhez?
Közismert tény, hogy a nők többsége nem a belső, hanem a külső alapján választ magának partnert, ami eléggé az állati szintre süllyeszti le a párkeresés világát.
Mindezt arra alapozom, hogy legtöbb helyen ilyen, vagy ehhez hasonló dolgokat lehet olvasni/hallani az elvárásokat illetően: határozottság, önállóság, sok pénz, saját lakás, saját autó, erős, sportos alkat, felsőfokú végzettség, intelligencia, beszédesség, nyitottság és még sorolhatnám.
Ezen kritériumok közül egyedül talán az intelligencia az, amiben nyerő lehetek, de valamiért úgy érzem, itt sem sok esélyem van.
Ennek oka az lehet, hogy nem rendelkezem nagy és lehengerlő dumával, amivel a nővilágot meg lehetne fogni; hiába törekszem a hitelességre és az igazságra, ennek ellenére azok a fickók a győztesek, akiknek nagyobb a szájuk - még akkor is igaz ez, ha az illető össze-vissza hazudik.
Vajon a világ mindig is ilyen volt, vagy csak az utóbbi években süllyedt ennyire mélyre?
A nőket sem értem, mitől jobb nekik hazugságok és testi/lelki terror alatt élni, mint csendesen és békésen, hangos szavak nélkül.
Olvastam olyat is a társkereső adatlapokon, hogy egy férfi ne legyen a "mama pici fia", ill. hogy "ha az anyukád csinálja meg a reggelidet, akkor ne írj!" (nem szó szerint voltak leírva, de a lényeg szerintem látszik).
Amikor ilyet olvasok, kissé felmegy bennem a pumpa; annál is inkább, mert attól nem lesz kevesebb egy fiú/férfi, ha a szülei kedvence, vagy ha időnként nem maga készíti el a kajáját.
Aki ilyen követelményt támaszt, annak biztosan nem volt gyerekszobája, irigy vagy csak ki van üresedve a nemlétező lelki világa.

A fentiek mellett úgy gondolom, a sajátos érdeklődési köröm is szerepet játszik a páratlanságomban, mert az eddigi tapasztalataim szerint sokan lenézik és nevetségesnek titulálják, ha valaki pl. vonatokat fényképez és nem azzal villog, hogy milyen menő autóval/motorral jár.
Sok esetben biztos elbuktam ezen, hisz egy átlagos ember általában nem érti, mit lehet szeretni az olyan nagy dobozokban, amik számtalan utas elszállítására alkalmasak.
Vélhetően a zenei beállítottságom is ludas ebben, mert voltak páran, akik ferde szemmel néztek rám, mert többnyire "őskori" zenét hallgatok.
Szintén ellenem szól, hogy nem járok partizni és nem a közvetlenségről ill. a bőbeszédűségről vagyok híres.
Két utóbbi dolog egyesek szerint egyenlő a bunkó, lekezelő, flegma stílussal.
Való igaz, néha flegma vagyok, de ez leginkább akkor igaz, ha bal lábbal kelek.
Persze számomra érthetetlenek az ilyen megnyilvánulások, hisz nem hordom fenn az orrom, nem fikázok le embereket ok nélkül és nem viselkedek bunkó módon.
Szerintem olyan is volt (bár erre nem esküdöm meg), hogy valaki sótlan, unalmas egyénnek titulált engem; tény, hogy a látványosságra keveset adok, de ilyenért sótlannak titulálni merő bolondság.
A látványra azért nem adok sokat, mert alapjáraton tömegiszonyom van; ebből adódóan nem szeretek középpontba kerülni, mivel gyakran feszélyezve érzem magam, ettől pedig hajlamos vagyok megzavarodni.
Ehhez hozzájön az is, hogy nem követem az aktuális divatot, ami tovább rontja a megítélésemet.
A ruházatomat mindig saját ízlés szerint választom ki, és nem vagyok divatdrukker sem (legyen szó sportról vagy emberi kapcsolatokról); vagyis nem annak drukkolok ill. nem azzal barátkozom, akiknek jól megy a soruk.
A zenei stílusomnál is ez a helyzet: nem kezdek el mindenféle SZAR zenét hallgatni, mert a legtöbben erre verik a nyálukat - és nem állok be azok közé sem, akik (szintén divatból) cserélgetik a partnereiket.

Visszakanyarodva az egyénemhez: talán sokan vannak, akik irigykednek rám, mert ha valamit/valakit igazán szeretek, azt szinte gyermeki lelkesedéssel teszem.
Emellett (ahogy utaltam rá) sok kedvencemet életem igen korai szakaszában szerettem meg, valamint a mai napig is szeretem a játékokat (játékautók, -állatok, plüssfigurák, számítógépes játékok); ez mind-mind ok arra, hogy az "örök gyerek" kategóriába soroljam magam - az időnkénti bizonytalan lépésekről nem is beszélve.
Ennek kapcsán mondta rólam egy kedves ismerősöm (P. M.), hogy ő nem tudna engem elképzelni családfői szerepben.
Ezt a nézetet egyébként osztom, mert a családalapítás elég komoly dolog, és bizony egy gyerekhez sok türelem és odaadás kell, ha azt szeretnénk, hogy egy értelmes ember váljon belőle, nem pedig a maiakhoz hasonló, üresfejű droidok.
De őszintén szólva én sem vágyom rá (még), hogy gyerekem legyen; talán 5 év múlva majd másképp látom, de jelenleg nagyon örülnék annak, ha valaki ennek ellenére befogadna, hogy cserébe én is befogadhassam.
Az elmúlt hetekben/hónapokban igen magányosnak éreztem magam amiatt, hogy lépten-nyomon olyanokba botlok, akik alapból nem éreznek irántam semmit.
A gondomat tetézi, hogy az utolsó kapcsolatom nem volt egy sikertörténet: kemény 1,5 hónapig tartott, amiben közös témák nem nagyon voltak, és majd' megfulladtam a ragaszkodástól; emellett nem úgy lett vége, ahogy illett volna, de az már az én saram volt (nem szándékosan).

Szó ami szó, elég savanyú hangulatban vagyok néhány napja, mert látszólag semmi nincs, ami segítene rajtam.
E néhány nap alatt újra próbálkoztam a startrandi.hu társkereső oldalon, de tegnap éjjel egy laza mozdulattal töröltem magam az érdeklődés hiánya miatt.
Egy valakinek még írtam is, de válaszra sem méltatott, és bizony a választék sem tükrözte az elképzeléseimet; a legtöbb helyen csak az unalmas bemutatkozó szövegek, az aránytalan elvárások és a sok sötét fej volt látható.
Nem azt mondom, hogy várok a sült galambra (mint ahogy sokan hiszik), csak nehéz bármit is lépni, amiről tudom, hogy biztosan sikeres lesz.
Az egyedüllétet most is könnyen viselem, de a magányba szép lassan belepusztulok, mert nem tudom senkivel sem megosztani azt, ami vagyok belülről.
Itt a "senki" alatt a partnert kell érteni, mert a családra, barátokra/kollégákra számíthatok továbbra is; csak ez nem ugyanaz, mintha az ember a párjával osztaná meg a dolgait.
Szörnyű ezt leírni, de már egyre kevésbé hiszek abban, hogy újabb kapcsolatom lenne; mindezt az elmúlt néhány hónap negatívumaiból szűrtem le.

A minap megfogalmazódott bennem egy elmélet, mely tovább rontja az eddig sem nagy esélyeimet: e vélemény szerint a mai nők már annyira önállóak és határozottak, hogy felmerül a kérdés: szüksége van a nőknek férfiakra?
Időnként azt gondolom, hogy nem (kivéve a gyerekcsinálást).
Mikor ez átfutott az agyamon, némi túlzással egy világ dőlt össze bennem.
Személyesen is azért beszélek Veletek erről röviden és tömören, mert mindig szomorú leszek, ha erre gondolok.
Nem szeretek olyanról beszélni, ami számomra nem egy sikertörténet: persze nem megoldás, ha elfojtom a bajaimat, de ha egy helyzet reménytelen, akkor reménytelen.

Most zárom soraimat, mert úgy vélem, leírtam minden lényegeset a mai részről.
Így az írás végére kissé könnybe lábadt a szemem, de remélem, senkinek nem lesz emiatt keserű hangulata.
Sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okozok, de nem szeretném azt írni, hogy minden OK, amikor belül valami majd' elemészt.

Legyen szép a napotok!

11. fejezet

Sziasztok!

Ma egy rendhagyó írással jelentkezem, mely az eddigiekhez képest jóval vidámabb és személyesebb lesz.

Elsősorban arról írok, hogy bizonyos dolgok (pl. járművek, zeneszámok, filmek, hobbik stb.) miként lettek a kedvenceim.

A legtöbb kedvencemmel még életem nagyon korai szakaszában kerültem össze ilyen-olyan módon, így ilyen szempontból nem sokat változtam azt eddigi 27 év alatt.

Első olvasatra úgy tűnhet, mintha kicsi koromban jegeltek volna és csak nemrég lettem kiolvasztva :D

A valóságban persze nem így volt; több dolog egy idő után eltűnt belőlem vagy hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorult, majd a későbbiek során visszatértek hozzám.

Ezek közé tartozik egyik kedvenc időtöltésem, a fényképezés.

Az egész talán ott kezdődött, hogy kicsi koromban volt egy játék fényképezőgépem; erre személyesen nem emlékszem, csak a rólam készült fotók alapján.

Készült rólam olyan kép is, ahol anyu fényképezőjét veszem a nyakamba (persze a tokjába csomagolva és gondosan bezárva).

Fotózgatni még nem fotózgattam, legfeljebb a játékmasinával ügyeskedtem.

Ezután eléggé eltávolodtam a fényképezőgépektől, egészen 2002 (vagy 2003) karácsonyáig, amikor az ajándékom épp egy (filmes) fényképezőgép volt :)

Eleinte alig került a kezembe a gép, de később már elég sokat használtam.

A rendszeres használat kezdete nagyjából 2004-re tehető és egészen 2007-ig alkottam vele; a gép persze megvan, csak használaton kívül.

Ennek oka, hogy a filmek előhívása elég drága, és a kapacitásuk is korlátozott, így 2008 áprilisa óta már digitális gépet használok.

Ez idő alatt több mint ezer fényképet készítettem, elsősorban kirándulásokról, családi eseményekről és persze járművekről.

Apropó járművek: legkedvesebb időtöltésem a tömegközlekedés, mellyel szintén elég korán sikerült megbarátkoznom.

Eleinte csak a villamosok, a metró és a vonatok hoztak lázba, a többi járművel szemben (busz, troli, HÉV, földalatti) elég távolságtartó voltam, de az idők során őket is sikerült megkedvelnem.

Volt idő, mikor a fényképezőkhöz hasonlóan tőlük is kissé tovasodródtam; ugyan foglalkoztam velük, de eléggé háttérbe szorultak, mígnem 2002-ben újra közel kerültem a tömegközlekedési járművekhez - és azóta is ők töltik ki a szabadidős tevékenységeim nagy részét :)

Még egy dolog van, amivel ugyanilyen utat jártam be: ez pedig nem más, mint a zene.

Mint azt sokan (?) tudjátok, én az igényes zenét szeretem, ami igazán dallamos és a szövege alapján biztos, hogy valamiről szól.

E tekintetben a magyar rockzenét részesítem leginkább előnyben, hiszen számos együttes olyan számokat írt, melyek a mai napig népszerűek, ill. ma is van mondanivalójuk.

Ezek a legendák elsősorban a 70-es/80-as években születtek, amikor még tudtak jó zenét gyártani.

E számokkal igen korán megismerkedtem: apa igen sokszor hallgatott rádiót/magnót, így az általa hallgatott számok egy idő után az én fülembe is eljutottak.

De ez még nem minden :)

Még a Lehel utcában laktunk, amikor meglettek az akkor nagy durranásnak tekinthető Videoton cuccok: erősítő, deck és hangfalak.

Viszonylag korán megtanultam őket kezelni (hála anyuéknak), így nem egyszer én raktam be kazettát a magnóba; elmondhatom tehát, hogy már akkor is rockzenét hallgattam - persze akkor még fogalmam sem volt, mit hallgatok :)

Egy jól csengő dallam elég volt, hogy valamit megszeressek :)

Többek között kedvenc együttesem, az EDDA Művek számait is hallottam akkoriban, ami (utólag visszagondolva) nagy hatással volt rám.

Később (ahogy kevesebbszer hallottam őket) eltűnt belőlem ez is, de újból megtaláltam.

Ha az emlékeim nem csalnak, 15 éves koromig kellett várnom, hogy az EDDA visszatérjen az életembe.

6-7 éves koromban valahogy a magyar nóták felé fordultam (vélhetően a rokonság jóvoltából :D), később Demjén Ferenc számait hallgattam (főleg a Szerelemvonatot), majd 13-14 évesen az Animal Cannibals volt a menő.

Mint kiderült, mindez útkeresés volt, vagy valami hasonló.

15 évesen egyik nap épp a kazetták közt kotorásztam, mikor (valamilyen régi emlék folytán) kezembe került az EDDA 1. albuma.

Kissé meglepett, amikor megnéztem a kiadás dátumát (1980); viszont amikor betettem a magnóba és meghallgattam, különös dolog történt velem: szó szerint magával ragadott az egész :)

Ahogy a Minden sarkon című számban elhangzik: "És jött egy furcsa érzés, vad erővel elkapott."

Ha vad erővel nem is, de magába szippantott ez a világ: azóta minden nappal egyre jobban és jobban érdekelt az EDDA: a történetük, az összes album/szám, a tagok stb.

3 alkalommal a koncertjükön is kint voltam; szavakkal nem tudom kifejezni, milyen varázsa volt/van :)

Voltaképp a közlekedés világa is ugyanígy magába szippantott: egyre több és több információt akartam megtudni az egyes járművek típusairól, jellemzőiről, ill. a városi/országos hálózatokról, hogy melyik járat merre megy, milyen megállói vannak....

Többé-kevésbé sikerült megtudnom a dolgokat, de azt hiszem, még sok feltáratlan rész van hátra :)

Az eddigiekhez képest jelentéktelennek tűnik és hosszabb időre távolodtam el tőle, de nem szabad megfeledkezni egy kedves reklámarcról, "akit" sokszor láttam (teljesen véletlenül) a TV-ben.

Ő nem más, mint a Skála Kópé.

Akkoriban a Skála menő üzletnek számított, mára nem sok maradt belőle.

Persze számomra a boltok eléggé mellékesek voltak, hisz gyerekfejjel valahogy jobban lekötött a figura, mely vidámságával és megjelenésével örökre belopta magát a szívembe.

Mindezen sokat dobott, hogy volt nekem egy Kópé-babám, mely akkoriban igen népszerű volt.

Sajnos ő már nincs meg, viszont 1-2 fénykép őrzi az emlékét :)

Nem tudom pontosan, mikor kerültem távol eme kedves lénytől és arra sem emlékszem, hogy jött elő belőlem az a rajongás, amit régen éreztem.

Ha minden igaz, néhány archív felvétel idézte fel bennem az emlékeket, és amióta van itthon internet, azóta többször is vadásztam Skála-videókra.

Szerencsére több videót is találtam a Skála-reklámokról, így időnként úgy érezhetem, mintha visszamentem volna az időben :)

Ugyanezt érzem akkor is, amikor egykori lakóhelyünkre, a 13. kerületi Lehel utcába vetődöm.

Mai szemmel persze sok dolog másabbul hat, de mikor arra járok, van valami, ami édes emlékekről mesél.

Mindezek miatt olyannak tűnhetek, mint egy felnőtt testbe zárt gyerek, hiszen a fentebb felsorolt dolgokat jobbára életem akkori szakaszában szerettem meg.

Azt viszont máig nem értem, hogy tudtam tőlük évekre eltávolodni, de a lényeg, hogy visszataláltam hozzájuk és most már semmi szín alatt nem engedem el őket.

Persze vannak újabb keletű jellemzőim, hobbijaim és kedvenceim is, de róluk majd később ;)

A következő részben is a korai gyermekkorról írok néhány gondolatot.

Ezt kiegészítem azzal, amit egy kedves ismerősöm nemrég gondolt rólam; ehhez kapcsolódva a párkeresést is kicsit belekeverem.

Nem mintha a korai éveimnek sok köze lenne az egyik legnagyobb problémámhoz, de úgy vélem, hogy a máig őrzött gyermeki léleknek köze lehet ahhoz, hogy a másik felemet még nem találtam meg.

Félreértés ne essék: nem akarok megváltozni, ill. az énemet eldobni; csupán válaszokat keresek.

Jó éjszakát és Kellemes hétvégét Mindenkinek!

10. fejezet

Szép Estét és (bár kicsit megkésve, de) Kellemes Húsvéti Ünnepeket!


Sorozatom legújabb részében ismét a párkeresést veszem górcső alá.
Egy olyan dolgot, ami jelentéktelennek tűnik, mégsem az: kit válasszunk, ha többen is tetszenek?
Veletek, kedves Olvasókkal előfordult-e már olyan, hogy többen is tetszettek és nem tudtatok választani?
Ha igen, akkor tudjátok, miről van szó.
Velem többször is megesett ez és azt kell mondanom, nem egy jó dolog.
Persze nem olyan rossz, mint belefáradni az örökös keresgélésbe és a magányba, mégis bosszúságot okoz.
Bosszúságot okoz, mert ha túl sok jelölt van, nem könnyű eldönteni, kit válasszon az ember; főleg akkor, ha nem tudjuk, mennyire illünk össze a másikkal.
Mióta újra független vagyok, ismét előjöttek ezen gondok.
Az elmúlt években már szereztem ebben némi "gyakorlatot", ennek ellenére a mai napig nem jöttem rá, hogyan lehet e problémát kezelni (már ha lehet).
A fő gondot vélhetően az okozza, hogy mindenkiben más-más tulajdonságok vannak, amik igazán megfognak egy nőben - mondanom sem kell, így végképp bonyolulttá válik a dolog és lehetetlenné teszi azt, hogy valami elinduljon.
Szerencsére olyan nem volt, hogy egyszerre kettőt vagy többet szeressek, mert az ellentétes a természetemmel.
Egyrészt alapból hűséges természetem van, másrészt azt vallom: olyan nincs, hogy valaki több partnert is szeressen szerelemből.
Úgy vélem, egyszerre csak egy embert lehet igazán szeretni; olyat, akiben mindazok a tulajdonságok megvannak, amelyek másokban nincsenek, vagy minden ilyen jellemző más-más személyben található meg.
Legutóbbi írásomban a magányt taglaltam, hogy milyen nyomorult dolog.
Ezen sikerült némileg túllépnem, hála annak, hogy kiírom magamból a bajokat; persze most is küzdök vele, de sikerült kissé elnyomnom magamban.
Jelen helyzetben a "Kit válasszak?" című rész okoz nekem fejfájást; remélhetőleg, sikerül megkönnyebbülnöm, ha elkészülök a művemmel :)
Meg nem tudnám mondani, mikor jött ki rajtam újra ez az egész, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak róla: hol időm, hol kedvem nem volt írni; emellett sokszor nem szállt meg az ihlet vagy "csak" elfeledkeztem arról, hogy valamit kéne írni erről.
Úgy tűnik, nem egy regényt fogok írni, hanem egy rövid "jegyzetet", ami talán közelebb visz a megoldáshoz.
Mint fentebb említettem, nem tudtam eddig rájönni, hogyan kezeljem ezt a gondot - úgy látszik, elveszi az eszem a sok csinos lány/hölgy szépsége :)
Viccet félretéve: amikor több jelöltem is van, gyakran zavarba jövök, hogy ki lenne a legjobb, akit "vihetnék".
Emellett gyakran felteszem a kérdést: Csak egy valakivel találkozgassak, vagy mindenkivel, aki tetszik?
Utóbbi megoldás kézenfekvőbb lenne, mert így több embert lehet megismerni, ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy valaki rosszat gondol erről.
Bennem fel is merült a dolog, hogy mindenkivel lehetne találkozgatni, de eddig komoly lépést nem sikerült tennem; leginkább azért, mert nem tudhatom, hogy ez jó-e vagy rossz.
Ugyanis nem lenne szerencsés, ha valaki azt gondolná, hogy csak trófeákat szeretnék gyűjteni; nekem egy nő ennél jóval többet ér (sokkal fontosabb, milyen belső tulajdonságai vannak).
Igaz, hogy elég kevés hölgyről gondolom azt, hogy mint ember és mint nő nagyon jó, ennek ellenére mégis előfordul, hogy egyszerre több ilyennel is összeakadok.
A gondokat tetézi, hogy ilyen helyzetekben elég nehezen tudok dönteni; ez még akkor is igaz, ha a sok lehetséges jelölt közül senkivel nem kerülünk igazán össze (főleg lélekben).
Ez esetben logikus lenne, ha az illető kiesne abból a bizonyos körből, de ez addig nem történik meg, amíg a szívem ilyen-olyan módon hozzáhúz valakihez; ez alól kivétel, ha valaki közben új párra akad.

Erről szólt a mai mese :)
Kicsit tömör lett és rövid, de a lényeget leírtam.
Remélhetőleg sikerül megoldani a problémákat akár segítséggel, akár anélkül - egy biztos: hosszú távon nem tartható fenn ez az állapot, mert könnyen bele lehet őrülni.

Jó éjszakát és Derűs hetet kívánok!

9. fejezet

Szép Jó Estét Mindenkinek!


Legújabb fejezetem témája a magány, ami az elmúlt napokban/hetekben többször is érintett nem kis bosszúságot okozva.
Egyik korábbi fejezetemben részletesen írtam a párkeresés problémáiról; ehhez kapcsolódik a mostani fejezet.
Nem titkolom, a társkeresési kísérleteim rendre kudarcot vallanak; főleg amiatt, mert úgy vélem, a másik nem tagjai képtelenek/nem hajlandóak elfogadni és megérteni engem úgy, ahogy vagyok.
Emellett az is gondot okoz, hogy az utóbbi időszakban több olyan esettel is találkoztam, amikor 1-1 párjelölt teljesen más fázisban élte az életét, mint én.
Mindez annyit jelent, hogy több csaj inkább a családalapításra és a gyerekszülésre összpontosított, nyilván azért, mert már túl voltak/vannak olyan dolgokon, amiken jómagam még nem estem át (önállósodás, karrier, nagy utazások, továbbtanulás, bulizós korszak stb.).
A felsoroltak közül nekem a bulizós korszak szó szerint kimaradt az életemből; leginkább azért, mert sohasem volt rá igényem, ill. jobban szeretem a csendes elfoglaltságokat.
Persze a baráti találkozókra nem mondok nemet, ha az időm engedi.
A továbbtanulás is kimaradt, mert az általános iskola utolsó 2 éve, ill. a középiskolák nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna (ennek legfőbb oka, hogy akkor nem találtam önmagam).
Az önállósodás fontosságáról nem kell beszélnem, hisz mindannyian tudjuk, miért fontos.
A karrierre nem azért helyezek nagy hangsúlyt, mert annyira karrierista lennék (mivel őket hajlamos vagyok önzőnek titulálni), hanem azért, mert eddigi pályafutásom nem nevezhető egy sikertörténetnek.
Sajnos a tanulás és a karrier az, ami eddig nem hozott számomra sikert, leginkább a saját hibáim miatt.

Visszatérve az eredeti témához: magányosnak lenni elég rémes dolog.
Ez nem összetévesztendő az egyedülléttel, amire mindig van igényem; persze nem viszem túlzásba.
Ha lenne egy párom, akivel megoszthatnám minden jó és rossz élményemet, akkor jóval kisebb lenne az egyedüllétre vonatkozó igényem.
De - mint az látható - nem igazán sikerül olyat találnom, akivel teljesen egy hullámhosszon vagyunk.
Tovább tetézi a gondokat, hogy az udvarlás terén kissé kiestem a gyakorlatból, így az esélyeim némileg romlottak.
A másik problémám, hogy úgy érzem, a belső tartalmam igazából senkit nem érdekel és többen voltak, akik azt mondták, hogy változzak meg.
Eszemben sincs, mivel az egyéniségem hozzám tartozik; változtatni nem tudok rajta, legfeljebb finomítani.
A finomításra, frissítésre szükségem van, mert számos zavaró hibával vagyok tele, ami miatt úgy érzem, több hibám van egy átlagos emberhez képest.
Nemrég olyanra is volt példa, hogy egy kedves ismerősömmel lelkiekben közel kerültünk egymáshoz, holott az egyéniségünk és a partnerrel szembeni elvárásaink eléggé különbözőek.
Ennek ellenére úgy tűnt, lesz belőle valami, ám végül mégsem teljesedett be a dolog.
Nem ez volt az első ilyen/ehhez hasonló esetem: többször is elbuktam már amiatt, hogy nem vágtak egybe a felek elvárásai (az eddigi párkapcsolataim is részben emiatt értek véget).
Sajnálatos módon ilyen esetekben többször is beleestem abba a hibába, hogy csak a köztünk lévő hasonlóságokra összpontosítottam, míg a különbségeket nem (igazán) vettem figyelembe.
Örülök ugyan, hogy rájöttem e nagy (?) hiányosságra, de úgy vélem, mégsem jutottam vele sokra.
Emellett az is problémát okoz számomra, hogy már nem tudom, milyen módon ismerkedjek.
A társkereső oldalakban már nem bízom, mert rengeteg olyan lány van rajta, akik csak heccből vagy épp barátkozásból regisztrálnak (többnek van párja is), ill. a legtöbb adatlap semmitmondó, esetleg nem tükrözi a valóságot.
A munkahely úgyszintén kiesik, mert ott minden fiatal hölgyemény foglalt, ill. nem az eseteim.
Ismerősi körben is csak kevesen vannak, akik jók lennének, ill. lenne realitása egy kapcsolatnak.
Így nem meglepő, ha a párkeresést már sokadjára is feladtam, hiszen azt vettem észre, hogy hiába küzdök és teszek valamit, mégsincs eredménye.
Erről leginkább a kedves hölgyvilág tehet; és nem azért írom ezt, mert annyira tökéletes lennék, hanem azért, mert nem értékelnek engem igazán.
Úgy érzem, hogy az emberségem, a természetem, az igényességem és az egyedi stílusjegyeim sajnos nem elegendőek ahhoz, hogy felkeltsem bárki érdeklődését annyira, hogy tartós, akár életre szóló kapcsolat alakuljon ki.
Egyáltalán a belső értékek miért nem elegendőek egy kapcsolathoz?
Mi kell ahhoz, hogy sokkal érdekesebb legyek?
Mi az, ami hiányzik belőlem?
Miért fogok ki sűrűn olyan csajokat, akik sok dologban különböznek tőlem?
Miért fogok ki olyanokat, akiknek már a gyerekvállalás jár az eszükben?
Komoly kérdések, melyekre már jó hosszú ideje keresem a válaszokat, de még nem sikerült megtalálnom.
Csak egy dolog biztos: a magány egyre jobban ellep, és félő, hogy nem fogok belőle kilátszani.

Befejezésként annyit írnék, hogy az eddigi fejezetekhez hasonlóan ez is tömény pszichológiai anyag, ami hűen tükrözi mindazt, amit átélek a mindennapokban.
Nagyon örülnék neki, ha a párkapcsolati gondjaim is megoldódnának, hiszen ha az ember mellett van valaki, aki igazán szereti, tiszteli, megbecsüli, megérti és elfogadja őt, akkor biztosan jobban érzi magát.

Szép estét és jó éjszakát Mindenkinek!

8. fejezet

Sziasztok!


Mai írásomban egy olyan dologról lesz szó, ami nagyon régóta (óvodás korom óta biztosan) problémát jelent számomra, de mindez idáig szemet hunytam felette.
E problémám lényege, hogy családi körben alig bírok beszélni a barátaimról, kollégáimról, egyéb ismerősökről; ha pl. a szüleim érdeklődnek arról, kivel találkozom, ill. hogy kikkel sikerült jobban összebarátkoznom egy közösségben (iskola, munkahely stb.), akkor csak szűkszavúan és többnyire név nélkül beszélek a számomra kedves emberekről.
Főleg iskolás koromban volt jellemző, hogy nehezen beszéltem arról, kikkel sikerült szorosabb kapcsolatot teremteni, ill. arról is, hogy kivel/kikkel kerültem összetűzésbe egy adott nap.
Amikor anyuék érdeklődtek ilyen dolgok felől, akkor valamilyen rejtélyes okból olyan zavarttá váltam, hogy dadogtam és/vagy összefüggéstelenül beszéltem.
Ez a tulajdonságom mind a mai napig kísért, holott elvileg teljesen normális, ha 1-1 érdeklődő jellegű kérdést kapok.
Szégyen, nem szégyen, legalább 20 éve él velem ez a probléma és nem sikerült rájönnöm sem az okokra, sem a megoldásra.
Persze mindenkinek vannak titkai, ill. jómagam elég zárkózott természettel lettem megáldva (vagy én alakítottam így?), de úgy vélem, ebben a kérdésben túlságosan elszaladt velem a ló, és már-már betegesnek tűnnek a titkolózásaim.
Ennek mentségére legyen mondva, hogy bizonyos dolgokat (pl. randevúk) egyszerűbb a színfalak mögött űzni, mintha egyből lelőném a poént.
Ez részben babonából alakult így, mert régebben előfordult, hogy ha ilyen jellegű dologról már az elején beszéltem, az megzavart a gondolkodásban és a cselekvésben, valamint nem úgy történtek a dolgok, ahogy elterveztem.
Most, hogy különböző okok miatt többé-kevésbé szét vagyok csúszva, eléggé kijönnek rajtam az ilyen rejtett gondok.
Sajnos részben az én saram, ha valami nyomaszt belülről, mert sokszor azt hiszem, hogy egy probléma magától elmúlik és csak akkor cselekszem, ha már nagy a baj.
Ehhez kapcsolódik még, hogy a bajaimat 100-ból 95 esetben magamba fojtom, hogy senkinek ne tűnjön fel.
Olyan szempontból érthetetlen, miért cselekszem így, mert legtöbbször az arcomra van írva, hogy pozitív vagy negatív dolgok történnek velem.
Az ilyen ellentmondásos cselekedetem oka az lehet, hogy egyik irányból azt hallom, a legkisebb bajommal is forduljak valakihez, a másik irányból pedig azt, hogy nem kell minden aprósággal máshoz rohangálni (legyen szó betegségről, bánatról, örömről stb.); ezek után találjam ki, hogy melyik a megfelelő lépés.
Ugyanez a helyzet akkor is, ha könnybe lábad a szemem olyannyira, hogy sírni tudnék.
Legtöbbször elfojtom, mert a külvilág nem tolerálja, ha egy férfi sír; ugyanakkor olyat is hallottam, ha valamilyen bánat gyötör, egyszerűen adjam ki magamból, nem törődve a külvilággal.
Ezek közül melyik a helyes eljárás?
Kissé hülyének érzem magam, hogy ilyet kérdezek, de tényleg nem tudom, hogy ilyen zavaros helyzetekben mit lehet tenni.
Rám nézve még nagyobb szégyen (?), hogy az ilyen gondokon egy átlagos földi halandó gond nélkül túllép, addig én a legkisebb problémákon is fennakadok.

Egyesek számára olyan lehetek, mintha retardált lennék - ennek persze semmilyen alapja nincs, hisz nem szorultam rá a speciális kezelésekre.
Persze vannak napok, mikor úgy érzem, mintha valahonnan megszöktem volna, de ez az érzés mindig csak átmeneti.
Ezzel együtt élni nehéz és még nehezebb feltárni ill. megoldani ennek okait és megoldásait - írom ezt úgy, hogy mindez már régóta foglalkoztat.
Éppen ezért elég sokat agyalok a lehetséges megoldásokon, de még mindig nem leltem a helyes válaszokra
Emellett gyakran elkövetem azt a hibát, hogy ha jó napom és jó kedvem van, akkor nem foglalkozom a bajokkal; egyszerűen félredobom és lesz*rom az egészet.
De mikor jön egy mélypont, akkor meg csak a panaszkodás és a reklamálás van.
Vélhetően a stabilitás és a kiegyensúlyozott élet hiánya az, ami minden bajok okozója; korábban erről is írtam, de sajnos a rendezett életnek/életvitelnek azóta sincs nyoma.
Ha történik is valami a kedvező változás érdekében, az eléggé lassan és látványtalanul megy végbe; és persze sokszor tanácstalan vagyok azért, mert nem tudom, hogy kezembe vegyem-e az irányítást vagy hagyjam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy.
Hogy tovább fokozzam a körülöttem kialakult káoszt, igen kevés fogalmam van arról, hogy hogyan vegyem kézbe a sorsom alakulását.
Erre pedig égető szükségem lenne, hiszen az önmagában nem elég, ha csak úgy sodródom az árral, esetleg vele szemben akarok úszni.
Eddig sem voltam könnyű eset, de ezek után még kevésbé leszek az.
Alighanem a megoldás abban rejtőzik, hogy amit lehet, hozzak helyre magam körül, sok időt szenteljek a kedvenc időtöltéseimnek ill. vegyek részt valamilyen tréningen, hogy az eddig felsorolt problémák ne okozzanak leküzdhetetlen akadályt.

Mit írhatnék még?
Azt gondolom, hogy a lényeget leírtam, ami nem tűnik nagy durranásnak, de számomra mégis az; leginkább azért, mert sokszor nehéz összerakni a gondolataim, így maga az írás elég sok időbe telhet.
Viszont az nagy fegyvertény, hogy az írás némileg könnyít rajtam, még ha a gondjaimat nem is oldja meg.
Azzal zárom írásom, hogy remélhetőleg sikerül megoldanom a "titkos utak" és a sorsom alakulásának gondjait.

További Szép Estét és Kellemes, Napsütésben Gazdag Hétvégét Kívánok Mindenkinek!

7. fejezet

Üdvözletem Mindenkinek!


Ahogy a legutóbbi bejegyzés alkalmával ígértem, az elmúlt hetekben tapasztalt széthullásomról osztom meg gondolataimat.
1 hónap alatt 2 betegállomány, ezen kívül a munka körül tapasztalható bizonytalanság és a társkeresésben átélt sorozatos kudarcok miatt mentálisan és fizikálisan egyáltalán nem állok a helyzet magaslatán.
A fizikai problémák leginkább fáradékonyság formájában jelentkeznek; emellett többször is megesett, hogy éjjel rosszul aludtam, ill. semmihez nem volt kedvem.
Érzem, hogy ez az állandó mélypont kikészít; és bár voltam múlt héten szabadságon, nem sikerült semmilyen módon feltöltődnöm.
Február végén, március elején torokgyulladás, magas láz és fejfájás kínzott, e hét szerdán pedig a bal kezem fájdalma miatt kerültem kényszerpihenőre.
A kezem azóta szépen javult, viszont lelkileg sehogy sem tudom magam összerázni.
A fizikai értelemben tapasztalt fáradékonyságnál vélhetően a változékony idő is szerepet játszik, de biztosabb, hogy a mentális gondjaim járják át a testem, amik miatt gyakran vagyok fáradt és kedvetlen.
Leginkább a munkahelyi gondok kavartak be nekem, mert nem tudom, hogy következő hónapban is fogok-e dolgozni, vagy kereshetek új helyet - ez pedig egyáltalán nem egyszerű.
Nemcsak azért, mert protekció nélkül nehéz munkahelyet találni, hanem azért is, mert félő, hogy a korábbi munkanélküli időszakom elkezd kísérteni.
Ennél is nagyobb gond, hogy szélesebb körben nem szeretek beszélni a gondjaimról, mert gyakran csak okoskodást és közönyösséget tapasztalok magam körül.
Könnyű mondani: "Keresni kell.", "Oldd meg a problémádat!", "Csak az nem talál munkát, aki nem akar." és még folytathatnám....
Csupa felszínesség, amit a külvilágban gyakran tapasztalok.
Néhány (vagy inkább sok) ember úgy beszél, mintha könnyű lenne állást találni és bele sem gondolnak, milyen érzés partvonalon kívülre kerülni.
Ugyanakkor elismerem, hogy vannak bizonyos hiányosságaim, amik megnehezítik a dolgomat - pl. többet agyalok, mint cselekszek; de úgy vagyok vele, hogy értelmetlen lépéseket nem (szívesen) teszek.
Mindegy, van néhány reménysugár a közeljövőt illetően, de amíg ez nem biztos, addig főhet a fejem.
A társkeresés problémáit egy korábbi részben részletesen leírtam, így bővebben nem kommentálom.
Jelenleg ezen a téren nagy a pangás, épp a szétcsúszott lelki világom miatt.

A felsorolt gondok miatt sokszor nem tudom, mibe fogjak bele, ill. a folyamatokat milyen sorrendben végezzem el; így joggal érezhetem azt, hogy nem tudom, hol áll a fejem.

Mostani írásom kissé tömörre és rövidre sikeredett, de a lényeget tartalmazza.
Azonban ennél is fontosabb, hogy az írás hatására kissé felengedtem; már nem nyomasztanak annyira a dolgok.
Persze ettől a bajok még nem tűntek el; a következő napokban/hetekben dől el, hogy sikerül-e mindenre megoldást találni.

További Kellemes Délutánt Mindenkinek!

6. fejezet

Szép Estét Kívánok!


Előző írásaim során a világ azon dolgairól írtam, melyek szerintem rosszul és hibásan működnek.
Mindez nem lenne kerek, ha a saját hibáim nem kerülnének megemlítésre, mert nekem is van bőven; ebben nem igazán különbözök más emberektől, mert mindenkinek megvan a maga gyenge pontja.
Érzésem szerint a leggyengébb pontom az, hogy könnyen kibillenek az egyensúlyomból; legalábbis lelki értelemben.
Ha valaki csúnyán, kiabálva, agresszíven, bunkón beszél velem, attól elég könnyen összerezzenek; ez pedig újabb támadási felületet ad a másik félnek.
Amikor valaki így szól hozzám, az beindít az agyamban valamit, amit szándékos támadásnak és gyűlöletnek könyvelnek el az agysejtjeim.
Hogy mindez miért történik, még a mai napig sem sikerült rájönnöm; viszont az bebizonyosodott, hogy a pszichés önvédelem és visszatámadás területén igen komoly hiányosságaim vannak.
Hogy mióta tudok erről, arra nehéz lenne válaszolni; csak annyit tudok, hogy ez a dolog már elég régóta velem van, de egészen kb. 3 évvel ezelőttig nem foglalkoztam vele, mert nem tudtam, hogy mi is az igazi probléma.
Amikor ilyen történik, az alábbiak játszódnak le bennem:
- remegő végtagok,
- elakadó lélegzet,
- teljesen elakadó, vagy szaggatott/zavaros beszéd,
- szaporább szívverés,
- lehangoltság.
Mivel a pszichés önvédelmem gyakorlatilag hiányzik, és gyerekkoromban volt egy rövid "verekedős" időszakom, így gyakran az játszódik le bennem, hogy a szóban zaklató egyént legszívesebben tettlegességgel tenném helyre.
Ugyanakkor ez sem valósul meg, mert van bennem valami, ami meggátolja az ilyen cselekedetet: egyrészt azért, mert büntetlenül nem úsznám meg, másrészt azt gondolom, hogy egy ilyen alávaló, senkiházi sz*r alak nem ér annyit, hogy bemocskoljam miatta a kezem.
Ezen kívül a testi sértés nem igazán fér össze az alapból békés, többnyire hidegvérű természetemmel.
Így viszont eléggé bajban vagyok, mert nem tudok egyéb módszert, amellyel a "támadót" könnyen és hatékonyan le lehetne szerelni.
Ilyen jellegű szóbeli támadásnak veszem azt is, ha valaki olyan dolgokkal viccel, amiről azt gondolom, túlmegy minden határon (pl. szexuális beállítottság, rokonok, ősök emlegetése trágár szavakkal stb.) - félreértés ne essék, én is szeretem a humort és a viccet, de van egy határ, amikor elég nehezen, vagy tényleg nem tudom elválasztani a komoly és a vicces dolgot.
Az ilyet szoktam (talán tévedésből) alpári humorként elkönyvelni és az agyam sokszor ezt is támadásnak veszi, aminek következtében a fentebb említett tünetek megjelennek.
Sajnos ezzel sem nagyon tudok mit kezdeni; épp azért, mert a támadást nem tudom megkülönböztetni a viccelődéstől.
Ilyen esetben gyakran megjelenik nálam (számítógépes szóhasználattal élve) a lefagyás; ekkor az történik, hogy meglepett arccal egyszerűen megmerevedek és nézek ki a fejemből csodálkozva, "Mi van???" kérdéssel.
A lefagyás oka, hogy ilyen esetben sosem tudom, mivel támadjak vissza: találjak ki valami hasonló "viccet", vagy erélyes fellépéssel szereljem le a "támadó felet".
Minden egyes ilyen tünet gyakran előjön abban az esetben, ha belebotlok bizonyos embertípusokba:
- sokat kérdező,
- rámenős,
- okoskodó,
- mindent megmagyarázó.
Ebből ki kell emelnem a sokat kérdező típust, mert gyakran találkozok ilyenekkel.
Mivel (sokak szerint) a lexikális tudásom elég magas szinten áll, így a sokat kérdező emberek hajlamosak megtalálni a hülyeségeikkel, kérdezz-felelek vagy szívatás formájában.
A túl sok kérdés egy idő után fárasztóvá válik számomra, aminek következtében könnyebben felkapom a vizet - ennek oka, hogy sokszor felkészületlenül ér a dolog, ill. nem tudom megítélni, hogy aki ennyit kérdez, az ennyire hülye, ennyire érdeklődő vagy csak szimplán be akar húzni a csőbe, esetleg tesztelni a tűrőképességemet.
A többi típusnál is megjelennek hasonló tünetek; azzal a különbséggel, hogy kérdések helyett kijelentő mondatok hangzanak el.
Legjobban azt gyűlölöm, amikor valaki annak ellenére megvan győződve a saját igazáról, hogy zöldségeket beszél és/vagy tudja, hogy az igazság nálam van.
Az ilyen, "csakazértis nekem van igazam van" emberektől kiver a víz, mert számomra nagyképűnek és arrogánsnak tűnnek.

Sajnálatos módon a határozottság sem tartozik az erősségeim közé; leginkább akkor jön elő, ha fontos dolgokban kell dönteni, ill. ha a fentebb említett támadásokat vissza kell verni.
Ez a hiányom leginkább arra vezethető vissza, hogy igyekszem normális és kedves lenni az emberekkel (már aki megérdemli); ha valami nem tetszik, azt nem mondom meg, hanem savanyú pofával reagálok.
Ehhez hozzájön, hogy a határozottságot és a bunkóságot gyakran összekeverem - hogy ez mitől van, halvány fogalmam sincs.
Lehet, hogy hülye vagyok, ha 27 év nem volt elég arra, hogy rájöjjek eme furcsa jelenségek okára, ill. a megoldásra - az viszont remélhetőleg mindenki számára jelzésértékű lesz, hogy e területen mindenképp fejlődnöm kell.
Azt sem tudom, hogy ezen dolgokat miért nem tudom kezelni.
Kimaradt a génjeimből?
A lustasággal függ össze?
A Jóisten tudja, talán még ő sem.
Továbbá felmerül bennem az a kérdés is, hogy lehet-e javítani ezen hiányosságokon?
Ha igen, mivel és hogyan?
Eddig kielégítő választ nem kaptam ezen kérdésekre, max. némi okoskodást.
Ilyen esetben tudom irigyelni az "egyszerű földi halandókat", hogy sok ember könnyen megoldja ezen gondokat, ill. leperegnek róluk a sértő, bántó szavak.

A harmadik, említésre méltó nagy hibám, hogy ha valami negatívum történik, akkor mentálisan elég könnyen szétesek, elvesztem a hitemet és lehangolttá válok; sok esetben nehéz visszahozni a derűt és a jókedvet belém.
Jóllehet, ezen a téren az idő múlásával fokozatos javulást érek el, mégis bőven van még tennivaló.
Vannak helyzetek, amikor könnyen feladom és hagyok mindent a francba; de olyan is van, hogy látszólag feladom, gyakorlatilag viszont tovább rugdosom magam.
Előfordul ezek ellentéte is: látszólag minden eszközzel azon vagyok, hogy sikerüljön valami, lélekben viszont már rég feladtam; ill. addig hajtom magam, míg nem érem el a célom.
Ilyen szempontból a végletek emberének érzem magam.

Visszatérve a határozottságra: társkereső oldalakon elég sok lány/hölgy elvárásai között szerepel, hogy egy férfi legyen határozott.
Szégyen, de be kell vallanom, nem vagyok tisztában azzal, hogy ez a szó mit takar valójában.
Tudjon dönteni?
Jó legyen a probléma-megoldó képessége?
Vagy egyszerűen csak tudja távol tartani a betolakodókat?
Hülye kérdések lehetnek, de egyben fontosak is, elvégre jól érezném magam a bőrömben, ha kézben tudnám tartani a dolgokat és kiváló irányító lennék a magam emberi módján.
Ha ezekre nem találom meg a választ, akkor "halott ember" vagyok; úgy értem, esélyem sem lesz arra, hogy a céljaimat elérjem.
Persze a saját rossz tulajdonságaim mellett a külső körülmények (lenézés, el nem fogadás, meg nem értés, alábecsülés) is erősen hátráltatnak, de ezekkel is kevesebb gond lenne, ha a gyengeségeimet felszámolnám vagy enyhíteném.
Ha ezt sikerül elérnem, akkor egy nagy kő esik le a szívemről és könnyebben haladhatok az utamon, mely sokkal kátyúsabb, mint akármelyik magyar út :)

Lényegében ennyi volt mára; következő fejezetemben arról fogok írni, hogy az utóbbi 1-2 hétben (a sok pihenés ellenére) mentálisan kissé széthullottam, aminek hátterében több dolog is állhat.

"Napsugaras jó éjszakát!" - ahogy Hofi Géza egyik műsorának címe elhangzott :)

5. fejezet

Üdvözletem!


Legutóbbi írásom alkalmával (enyhén szólva) magam alatt voltam, ami sajnálatos módon a blogírásomra is kihatott.
Még ma délelőtt is elég nyomott voltam, de ahogy múlt az idő, a rossz kedv is fokozatosan eltűnt :)
Jelen helyzetben már egész derűs vagyok és próbálom a gondokat ilyen-olyan módon enyhíteni, több-kevesebb sikerrel.
A rossz hír az, hogy ez az enyhítés (orvosi nyelven mondva) csak tüneti kezelés, mivel a problémák okait nem szünteti meg; ehhez több és mélyebb energia befektetésére van/lenne szükség....
A legutolsó írásomban (az előzőekhez képest) nagyobb szerepet kapott a társkeresés, mint az eredeti téma (el nem fogadás, meg nem értés), de mégis ki kellett vesézni, elvégre a két téma sok tekintetben egy szálon fut.
A derűs hangulat jóvoltából másképp látom a dolgokat; ugyanakkor a párkereséssel megfogalmazott pesszimista meglátásom nem igazán enyhült.
Persze voltak sikerélményeim a szebbik nem képviselőivel, de összességében továbbra sem állok jól.

Most a társkereső oldalakat, pontosabban az ott szereplő hölgykínálatot veszem górcső alá.
Maguk az oldalak elég változatosak: némelyik oldal még jónak és áttekinthetőnek mondható, némelyik viszont áttekinthetetlen, bonyolult vagy csak szimplán sz*r.
Abban viszont megegyeznek a "jó" és "rossz" oldalak, hogy a kínálat nők terén finoman szólva is siralmas.
Tele vannak az oldalak hiányosan, esetleg nem a valóságnak megfelelően kitöltött adatlapokkal, de az sem elhanyagolható szempont, hogy egyes hölgyek meglehetősen visszatetsző írásokat tesznek közzé, ill. többen eléggé el vannak szállva maguktól.
Visszatetsző írásra egy példa:
"Ha otthon laksz anyukáddal, Ő csomagolja a hamidat, kelt reggel, nem tudod, mit akarsz az életedtől..., inkább haladj tovább!" - idézet a Startrandiról.
Hát no comment!
Bevallom, 27 évesen még velem is előfordul, hogy anyu készíti el a kajámat, de szerintem ebben semmi rossz nincs.
És mindez nem egyenlő azzal, hogy valaki egy vajas kenyeret sem tud elkészíteni; úgyhogy nem illik a két dolgot egy kalap alá venni.
Kérdem én: mi rossz van abban, ha valaki még a szüleivel lakik?
Annak nem lehet párja, vagy hogy a lótúróba gondolják ezt egyesek???
Amikor ilyeneket olvasok, gyakran felháborodok (persze csak magamban), hogy mivé lett ez a világ.
Ilyenkor óhatatlanul azt gondolom, hogy a mai hölgyvilágnak nem társ kell, hanem egy két lábon járó pénztárca/hitelkártya/bankkártya - ha azt nézzük, hogy a mai világban minden a pénzről szól, akkor nincs mit csodálkozni.
Erre van egy kitűnő idézet a Bikini egyik vadonatúj dalából:
"Egy eszement világban élek valahol Európában
Ahol a nyugat a zsírjába fullad, a kelet a nyomorúságába
Ahol gazdagnak szabad csak lenni
A szegénynek meg kell halni"

Itt a hangsúly a 3-4. sorban van, miszerint a szegénység üldözendő.
Azzal még nem is lenne baj, ha megfelelő eszközökkel lenne felszámolva; ehelyett csak tovább nő a gazdag - szegény rétegek közti különbség.
Hogy ez kinek és miért jó, nem sikerült rájönnöm.
Mindenesetre elég sötét jövőkép tárul elénk, ha mindent a pénz mozgat - beleértve az eredeti témául szolgáló társkeresést is.

Az adatlapokon gyakran olvasni az "ideális jelölt" rovatban olyanokat, amik nemcsak ellenszenvesek, hanem felszínesek is.
Csak néhány példa: sportos testalkat, felsőfokú végzettség, magas termet, legyen saját lakás/ház, autó, magas fizetés.
Hogy is mondjam: a hajam égnek áll, mikor ilyeneket olvasok; és néha bosszankodok, hogy miért nem rendelkezem egyik adottsággal sem.
Nyilván könnyebb lenne a dolgom, de akkor mind gyakrabban találnának meg az üresfejű, önmaguktól elszállt egyének.
A fentebb felsoroltak mellett az olyan elvárásokat is diszkriminációnak tartok, mint a "ne legyen otthonülő, ne legyen lusta, ne legyen visszahúzódó stb."
Joggal írhatom, hogy mindez diszkrimináció, hiszen ha valaki ilyen tulajdonságokkal bír, de emberileg egy nagy bunkó, akkor mindezen jellemzők egy kalap sz*rt nem érnek.
És ami még jellemző a Kedves Nőkre, hogy jobban buknak a nagy dumás egyénekre akkor is, ha az a bizonyos férfi egyén nem az, akinek mondja magát.
Nem számít nekik, ha az illető hazudik; csak legyen lehengerlő szövege.
A magamfajta "szürke egér" (legalábbis külsőleg) az nem kell, mert nem látványos.
Az is egy tipikus tulajdonság, hogy a nőknek gyakran sír a szájuk, ha az általuk istenített "szépfiú" ejti őket vagy rosszul bánik velük - ebből gyakran azt szűröm le, hogy a nők (tisztelet a kivételnek) szeretnek szenvedni.
Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy némelyik akkor is a kiválasztott férfi mellett marad, ha az mindennap félholtra veri, megcsalja őket ill. bármilyen disznóságot csinál.
Mit lehet szeretni egy agresszív, verekedős személyben?
Talán az a titok nyitja, mint az állatvilágban? - mely szerint az ilyen férfiak töltik be a domináns hím szerepét.
Ha ez így van, akkor esélytelen vagyok mindennemű kapcsolatra.

Fentebb írtam a leggyakoribb elvárásokról.
Ezek közül kiemelném a felsőfokú végzettséget.
Találkoztam már olyan leírással, amiből ordított, hogy az adatlap gazdája szerint csak az számít okosnak és intelligensnek, aki egyetemet/főiskolát végzett.
Ez a valóságtól eléggé távol áll, ugyanis az iskolai végzettség és az intelligencia az két külön dolog, ergo nem egyenesen arányosak egymással.
Ugyanis nem ritka, hogy valaki max. középfokú végzettséggel (8 általános, érettségi, szakmunkás...) okosabb az átlagnál, míg egy többdiplomás egyén hülyébb, mint a seggem.
Gyanítom, hogy azért is fontos a felsőfokú végzettség, mert aki ilyennel rendelkezik, annak nagy eséllyel (?) magas a fizetése, esetleg saját lakással/autóval rendelkezik.
Értem én, hogy fontos a biztos háttér, de párválasztásnál az ilyennek nem lenne szabad szempontként megjelennie, hisz óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi kell a nőnek?
Férfi kell, vagy egy két lábon járó pénzeszsák?

A magas termet és a sportos testalkat szokott még nagyon kiakasztani; aki alacsony vagy középmagas, ill. nem sportol, az már nem is ember???
Vagy hogy gondolják ezt egyesek?
Ha pedig ilyeneket olvasok, hogy "legyen társas, ne legyen visszahúzódó, otthonülő, lusta", akkor "eszem-f*szom megáll" - hogy "klasszikustól" idézzek.
Mitől jobb egy társas ember, mint egy kevésbé társas?
Nem is tudom, minek kérdezem, elvégre a lehetséges okra rájöttem: a legtöbb földi halandó eléggé egysíkúan gondolkodik ezzel kapcsolatban (is) - eszerint aki társas ember, az vidám és kiegyensúlyozott, míg a kevésbé társas csak egy megkeseredett, életunt, búvalb*szott remete lehet.
Ez a meglátás elég sokmindenben sántít; elismerem, nem vagyok a világ legvidámabb embere, de elsősorban nem azért vagyok lehangolt, mert társaságba ritkán járok - mindig is magamnak való voltam, ennek ellenére jól érzem magam a bőrömben.
A probléma ott van, hogy sokan nem hajlandóak így elfogadni.
Miért akarnak engem megváltoztatni?
Ez a kérdés már régóta rejtély számomra.
A lustasággal nem tudom, mi a probléma, hogy sok nő számára negatívum.
Semmivel nem rosszabb, mint Duracell-nyuszinak lenni.
Hogy valaki visszahúzódó/visszafogott, az sem olyan tulajdonság, ami elől menekülni kellene.
Egy férfinak ugyanúgy van lelkivilága, ill. legalább ugyanannyi joga van kimutatni az érzelmeit, mint egy nőnek.
Nem értek egyet azzal az idejétmúlt, primitív meglátással, hogy az érzelmek kimutatása (pl. sírás, félelem) egyenlő a gyengeséggel.
Éppen ellenkezőleg: az érzelmek kimutatása erősebbé tehet - legalábbis emberileg mindenképp.
Persze velem is gyakran megtörténik, hogy nem mutatom ki, amit érzek (sokszor elfojtom), de ennek inkább a hátrányait érzem.

Nincs még vége a gondolatoknak, csak már elálmosodtam; ilyenkor nehezebb alkotni.
Folyt. köv.

Jó Éjszakát Mindenkinek!

4. fejezet

Szép Estét Mindenkinek!


Legutóbbi írásom alkalmával az el nem fogadás és a meg nem értés problémáit vetítettem át a társkeresésre.
Be kell valljam, az előző fejezet írása némi keserűség és indulatosság hatására történt, hiszen a mai világban minden bizonytalan.
Semmire nincs garancia, legyen szó párkeresésről, karrierről, egyebekről....
Ami azt illeti, a mai nap során az járt a fejemben, hogy van-e értelme a társkeresés folytatásának.
Nem véletlenül vannak komoly kétségeim: az előző részekben megénekelt el nem fogadás, meg nem értés stb. teszi leginkább értelmetlenné az egészet.
Ráadásul az eddigi tapasztalataim is azt mutatják, hogy jó esetben barátságok szövődnek 1-1 lehetséges partnerjelölttel, ill. ha mégis lesz kapcsolat, annak hamar (értsd: pár hónap múltán) vége szakad.
Az ok egyszerű: aki nekem bejönne, az nem érdeklődik "úgy" irántam - akinek bejövök, az iránt viszont én nem mutatok nagy érdeklődést.
Utóbbi esetnél tipikus példa: az aktuális párom vagy párjelöltem szó szerint megfojt a túlzott ragaszkodásával (pl. folyton velem akar lenni, félóránként rám telefonál, összeköltözéssel és/vagy gyerekkel nyaggat stb.)
Most ugyan találkozgatok valakivel, de fogadni mernék rá, hogy a barátságnál ez sem lesz több.
Hogy miért?
Semmi különös oka nincs, csak a megérzésem ezt sugallja.

Ez is csak azt mutatja, hogy az egész párkeresésnek gyakorlatilag semmi értelme.
Jóllehet, most leginkább a fáradtság beszél belőlem, ennek ellenére mégsem hiszek abban, hogy valaha is megtalálom a nekem való párt.
Szó szerint úgy érzem magam, mint egy számkivetett, akit senki nem hajlandó befogadni.
Szép dolog, mondhatom :(
Ennyire ellenszenves lennék?
Rondán nézek ki?
Vagy mi a jó fene van, amiért senkinek nem kellek?
Most egyszerre vagyok indulatos és lehangolt, mert igazából semmit nem értek ebből az egészből.
A kérdések sorát folytatva: hiányzik belőlem valami, amivel le tudok nyűgözni?
Ha igen, akkor mi hiányzik?
Ezen kérdéseket már elég sokszor feltettem, de válasz sosem jött.
Naná, hogy nem jött, mert ha valaki mégis válaszolt, az rendkívüli módon el volt tévedve.
Egy átlagosan gondolkodó ember szerint csakis én lehetek a hibás, mert szerintük nem vidámságot sugárzok, hanem keserűséget, ill. nincs bennem semmi olyan, amivel felkelthetem egy lány figyelmét.
Unom már, hogy mindenki egy fatökű baromnak néz.
Az egy dolog, hogy sokszor esetlenül cselekszem, de annyira ügyefogyottnak sohasem éreztem magam, hogy ne tudjak valakit elbűvölni.
A sok károgó ember pedig (elnézést a kifejezésért, de) bekaphatja a f***omat, mert milyen dolog már az, hogy segítő szándék helyett csak a károgás és a kritizálás van?
Persze, hogy ez az egész lerombolja az önbizalmamat, mert magam körül csak a negatív hullámokat érzékelem; így viszont a kevés, de annál pozitívabb hullámról folyton elfeledkezem.
Tudom, hogy vannak drukkereim is, de valahogy mégis úgy érzem, hogy sokkal többen látnák szívesebben a bukásomat, mint a tündöklésem.
Na jó, ez elsőre talán üldözési mániának tűnhet, és (ahogy említettem) csak a fáradság beszél belőlem; mégsem hiszek abban (eléggé), hogy lesz valaki, akinek én jelenthetem majd a világot.

Mindegy, nem szeretnék senkit sem letörni, de mégis le kellett írnom, ami bennem volt; akkor is, ha tele voltam/vagyok tüskékkel.
Számomra sosem volt könnyű a párkeresés; és nem azért, mert nem csajozgattam orrba-szájba, hanem azért, mert nem sokan tudtak eddig elfogadni és megérteni.
Hogy volt-e rá akaraterő a másik félben az már más kérdés; nem is érdekel.
Mindig is olyan kapcsolatra vágytam, ahol mindkét fél véleménye számít.
Ehhez képest több esetben csak úgy járhattam volna valakivel, ha csak egy bábu leszek a kapcsolatban - értsd: az én véleményem lósz**t sem ér, valaki rám akaszkodik a túl sok beszéd vagy a fojtogató ragaszkodás segítségével és még sorolhatnám.
Félreértés ne essék: a ragaszkodással nincs gond, de van egy határ, ami után az egész már inkább átok, mint áldás.
Ha pedig valaki túl sokat beszél, ill. túl sokat kérdez, az nekem igen fárasztó és csak arra jó, hogy felzabálja az agysejtjeimet (előre is bocsánat azoktól, akiket esetleg megbántok ezzel, de van egy határ, ami után érdemes kímélő üzemmódba kapcsolni).
Ugyanígy nem díjazom azt sem, ha a másik fél meg sem hallgat és csak a saját igazát hangoztatja akkor is, ha hülyeségeket beszél.
Nagyon nem szeretem az olyan embereket, akik elvárják, hogy mindig övék legyen az utolsó szó.
Hogy miért nem?
Mert az ilyenek (többnyire) azt hiszik magukról, hogy mindenki felett állnak és akkora a pofájuk, hogy be sem férnek vele a lakásukba.

Azt hiszem, most is sikerült megkeverni a dolgokat, de némi könnyebbséget érzek magamon, mert megszabadultam ettől a nyomasztó tehertől.
Jobb és derűsebb lettem ugyan az írás által, de mégis kételkedem a pártalálás sikerességében.
Folyton úgy érzem magam, mint egy örökös próbálkozó, akinek soha semmi nem jön be.
Pedig már voltak sikerélményeim az eddigi 4 kapcsolatomban; és ezek a szép dolgok bizony hiányoznak - nem kicsit, nagyon, hogy egy "klasszikust" idézzek :D
Tudom, hogy ugyanezen sikerélményeket nem élhetem át újra, de mégis jó lenne valami, ami egyrészt felidézi ezen kedves emlékeket, másrészt segít abban, hogy előrejussak.
Egyesek számára úgy tűnhet, mintha a múltban próbálnék élni, holott mindössze arról van szó, hogy szeretem továbbvinni, ill. újra és újra felidézni mindazt, ami egykoron szép volt.
Ha ugyanazt nem is, de hasonló dolgokat többször is át lehet élni, ami óhatatlanul felidézheti a múltat; ezzel a jövő is ígéretesebb lehet.
Természetesen számomra is fontos a jelen és a jövő, de sajnos mindkettő eléggé ingatag, így elég nehéz tervezni és végrehajtani; a múlt szép emlékei viszont olykor nagy segítségre vannak, ha át kell lendülnöm a jelen és a jövő nehézségein.

Zárásképpen annyit írnék (pontosabban kérdeznék): Hol vagy, nagy szerelem?
Szeretném végre meglelni, hogy lelkem nyugalomra és békére találjon, hogy aztán a jövőmet is építeni tudjam.
Talán eljön még az az idő, amikor már semmi kétségem nem lesz afelől, hogy megtalálom a nagy Ő-t; jelenleg viszont "be kell érni" azzal, hogy nem vagyok optimista ebben a kérdésben.
Nagyon rossz, hogy nem tudom az élményeimet megosztani valakivel, aki úgy igazán felnéz rám, és tiszta szívből, érzéssel mondja: "Te vagy a legférfiasabb fiú, akivel valaha is találkoztam.", "Te vagy a legnagyobb drágakő az Univerzumban.", "Te vagy a legemberibb ember, aki valaha is élt".....
Lehetne folytatni, ha lenne még ötletem, ill. ha nem érezném úgy, hogy mindjárt megszakad a szívem :'(
Ha ezen mondatokat valakitől visszahallanám, nem lennék messze attól, hogy örömömben elsírjam magam.
Önimádásról és -fényezésről természetesen szó nincs, csak annyira szeretnék hallani egy hasonlóan szép, szívből jövő mondatot, amitől felszabadult lennék, és (vasutas szóval élve) a döcögést felváltaná a robogás.

Elég hosszú befejezés lett; meglátom, hogy ezt a részt folytatom-e vagy más irányba megyek.

Jó Éjszakát és Sok Jó Élményt Kívánok a Hosszú Hétvégére!

3. fejezet

Üdv Mindenkinek!


Az előző fejezetet azzal zártam, hogy a téma kiapadása miatt a következő rész akár a befejezés is lehet.
Nos, az utolsó bejegyzésem óta eltelt idő alatt újabb gondolatok jutottak eszembe; mostanra ezek a gondolatok kissé feltorlódtak az agyamban, így a folytatás mellett döntöttem.
Az elmúlt napokban a párkeresés rejtélyeivel foglalkoztam, ami többé-kevésbé kapcsolódik az eddigi bejegyzéseimhez - jobban, mint azt bárki is hinné.
Sajnos a párkeresés világában is számtalanszor megtapasztaltam, milyen érzés, amikor nem értenek meg, nem fogadnak el, alábecsülnek, lenéznek....
Aláírom, nem vagyok egy könnyű eset, de azért annyira rémes sem lehetek, hogy mindenki futva meneküljön előlem.
Ez a világ igen érdekes, mert jó dolog a másik nemmel kapcsolatot létesíteni; ugyanakkor kissé lehangoló is, mert legtöbben nem a férfit látják bennem, hanem jó esetben egy igaz barátot, rosszabb esetben pedig csak egy bábut vagy egy balekot.
Igaz, hogy az idők során fokozatosan egyre jobban ment a lányokkal való ismerkedés, de az igazi áttörés (értsd: boldog, kiegyensúlyozott és tartós kapcsolat) még mindig várat magára.

Visszatérve a "bábu" és a "balek" szavakra: mint említettem, sokan csak ezt látják bennem, ami annyit takar, hogy egyes hölgyek csak azt nézik, hogy hogyan lehet engem irányítani ill. jól átverni.
Sosem értettem, hogy ezekben a dolgokban mi a jó - lehet, hogy hülye vagyok, de semmilyen logikát nem látok ebben.
Az irányításra egy konkrét példa: a legutóbbi kapcsolatom részben emiatt ment gallyra mindössze 1,5 hónap után.
Bár sajnáltam, hogy így (és a saját ökörségem miatt is) lett vége az egésznek, de mégis megkönnyebbültem.
Tudniillik, az irányító és egyben rendkívül ragaszkodó természet egy idő után nyomasztóvá válik számomra; ettől pedig könnyen megzavarodok és követek el súlyos, akár a másik felet megbántó hibákat is.
Személy szerint azt a nézetet vallom, hogy egy kapcsolatban mindkét fél szava hasonló arányban legyen döntő.
Nem tartom helyesnek azt a menetet, hogy nagyobbrészt a férfi vagy a nő dönt, mert ezzel a partnert könnyebben el lehet nyomni.
Az eddigi 4 párkapcsolatomból 2-ben éreztem azt, hogy mintha az én szavam semmit nem érne.
Persze ez némileg az én szégyenem, mert sokszor nem nyitom ki eléggé a számat; de azt is megtapasztaltam, hogy ha odacsapok az asztalra, akkor meg az a baj.
Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy az ember a szép szóból már nem is ért???
Ha szépen és kulturáltan mondok véleményt, akkor le vagyok söpörve; ha pedig határozottabban, akkor meg én vagyok a szemét, hogy hogyan merészelek így beszélni.
Szégyen, hogy mindenért nekem kéne tartanom a hátam.
Az odáig rendben van, hogy az ember vállalja fel a hibáit; viszont nem köteles arra, hogy mások helyett is elvigye azt.

Visszakanyarodva a "páros" részhez: nagyon hiányzik valaki, akivel igazán boldoggá tehetnénk egymást, ill. akivel sok dolgot tudnánk együtt csinálni; ugyanakkor az sem lenne gond, ha mindkét fél egyszemélyes elfoglaltságot is talál.
Éppen ezért gondolom azt, hogy nekem nem való olyan partner, aki igazi társas ember, nyitott, bőbeszédű és közvetlen - leginkább azért, mert az ilyen tulajdonságok szöges ellentétben állnak velem.
Ebből adódóan az "Ellentétek vonzzák egymást elv" nálam nem érvényesül.
Persze volt olyan, aki megpróbálta ezt megcáfolni, de az illetőt ki kellett ábrándítanom.
Sok ember ugyanis azt hiszi, hogy én ugyanazon elvek szerint működök, mint ők - aki ezt gondolja, az téved vagy hazudik.
Éppen ezért is találom nehezen az összhangot más, embernek nevezett lényekkel.
A párkapcsolatban sem a belső dolgok számítanak újabban, hanem a külsőségek: pl. milyen lakásban/házban lakik valaki, milyen autója van, mekkora a fizetése, mennyire kigyúrt a teste stb.
Jómagam nem rendelkezem luxusvillával, nincs autóm, nincs több százezres fizetésem és a testem sem éppen a sportosságról árulkodik - ettől persze, hogy nehézzé válik a dolgom; emiatt sokszor érzem azt, hogy rossz korba, rossz időbe, rossz helyre születtem.
Egy dolgot kifelejtettem: ez pedig a lehengerlő beszéd.
Sok lány bukik a nagy dumás figurákra, még akkor is, ha minden szava hazugság; ehelyett én minden helyzetben igyekszem hiteles és tényszerű maradni - ennek meg is van a nem éppen pozitív eredménye.
Ennyire nem számít a mai világban az igazság?
Miért kell másnak látszani, mint amik vagyunk?

A múltban többen is támadtak már azért, mert szerintük az én kisugárzásom eléggé negatív.
Ez csak részben fedi a valóságot, mert nem vagyok egy búvalb***ott figura; csak épp nem tudok sokat és őszintén mosolyogni - a sok hülye ember (csak azért is így írom) pedig úgy gondolja, hogy aki nem mosolyog, az nem is lehet vidám.
Nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet ilyen idióta módon gondolkodni, azaz keverni a szezont a fazonnal.
Ugyanis észre kéne venni, hogy a mosolygás és a jó kedv az két külön dolog - egyrészt azért, mert rosszkedvűen is vigyoroghat az ember (bár az sosem őszinte), másrészt azért, mert vannak kimondottan hidegvérű emberek (pl. a finnek).

Ismét visszakanyarodva a társkereséshez: vannak, akik azt gondolják rólam, hogy már nősülőkorban vagyok és ezért illene már valakit felszednem.
Ugyan el tudom hárítani az ilyen jellegű megjegyzéseket, mégis ennek hallatán gyakran feláll a hátamon a (nemlétező) szőr: hol van az megírva, hogy 27 évesen már a családalapítással kell foglalkozni?
Őszintén megvallva, én még nem vágyok olyan kötöttségekre, mint házasság és gyerek.
Egyrészt azért, mert még éretlennek érzem magam hozzá, másrészt vannak még fontosabb dolgaim is az életben (pl. egy jó karrier), harmadrészt nem szeretem a túlzott megkötéseket (a gyereknevelés ugye teljes embert és sok lemondást kíván).
Arra viszont vágyom, hogy valaki végre őszintén és szívből szeressen, elfogadjon engem a hibáimmal és a hóbortjaimmal együtt - cserébe én is ezt tudom nyújtani (jobban mondva tudnám, ha nem lennék így lesz**va mások által).
A külső ugyan fontos a számomra, de a belső még ennél is fontosabb.

Folyt.köv!

Jó Éjszakát Mindenkinek!