4. fejezet

Szép Estét Mindenkinek!


Legutóbbi írásom alkalmával az el nem fogadás és a meg nem értés problémáit vetítettem át a társkeresésre.
Be kell valljam, az előző fejezet írása némi keserűség és indulatosság hatására történt, hiszen a mai világban minden bizonytalan.
Semmire nincs garancia, legyen szó párkeresésről, karrierről, egyebekről....
Ami azt illeti, a mai nap során az járt a fejemben, hogy van-e értelme a társkeresés folytatásának.
Nem véletlenül vannak komoly kétségeim: az előző részekben megénekelt el nem fogadás, meg nem értés stb. teszi leginkább értelmetlenné az egészet.
Ráadásul az eddigi tapasztalataim is azt mutatják, hogy jó esetben barátságok szövődnek 1-1 lehetséges partnerjelölttel, ill. ha mégis lesz kapcsolat, annak hamar (értsd: pár hónap múltán) vége szakad.
Az ok egyszerű: aki nekem bejönne, az nem érdeklődik "úgy" irántam - akinek bejövök, az iránt viszont én nem mutatok nagy érdeklődést.
Utóbbi esetnél tipikus példa: az aktuális párom vagy párjelöltem szó szerint megfojt a túlzott ragaszkodásával (pl. folyton velem akar lenni, félóránként rám telefonál, összeköltözéssel és/vagy gyerekkel nyaggat stb.)
Most ugyan találkozgatok valakivel, de fogadni mernék rá, hogy a barátságnál ez sem lesz több.
Hogy miért?
Semmi különös oka nincs, csak a megérzésem ezt sugallja.

Ez is csak azt mutatja, hogy az egész párkeresésnek gyakorlatilag semmi értelme.
Jóllehet, most leginkább a fáradtság beszél belőlem, ennek ellenére mégsem hiszek abban, hogy valaha is megtalálom a nekem való párt.
Szó szerint úgy érzem magam, mint egy számkivetett, akit senki nem hajlandó befogadni.
Szép dolog, mondhatom :(
Ennyire ellenszenves lennék?
Rondán nézek ki?
Vagy mi a jó fene van, amiért senkinek nem kellek?
Most egyszerre vagyok indulatos és lehangolt, mert igazából semmit nem értek ebből az egészből.
A kérdések sorát folytatva: hiányzik belőlem valami, amivel le tudok nyűgözni?
Ha igen, akkor mi hiányzik?
Ezen kérdéseket már elég sokszor feltettem, de válasz sosem jött.
Naná, hogy nem jött, mert ha valaki mégis válaszolt, az rendkívüli módon el volt tévedve.
Egy átlagosan gondolkodó ember szerint csakis én lehetek a hibás, mert szerintük nem vidámságot sugárzok, hanem keserűséget, ill. nincs bennem semmi olyan, amivel felkelthetem egy lány figyelmét.
Unom már, hogy mindenki egy fatökű baromnak néz.
Az egy dolog, hogy sokszor esetlenül cselekszem, de annyira ügyefogyottnak sohasem éreztem magam, hogy ne tudjak valakit elbűvölni.
A sok károgó ember pedig (elnézést a kifejezésért, de) bekaphatja a f***omat, mert milyen dolog már az, hogy segítő szándék helyett csak a károgás és a kritizálás van?
Persze, hogy ez az egész lerombolja az önbizalmamat, mert magam körül csak a negatív hullámokat érzékelem; így viszont a kevés, de annál pozitívabb hullámról folyton elfeledkezem.
Tudom, hogy vannak drukkereim is, de valahogy mégis úgy érzem, hogy sokkal többen látnák szívesebben a bukásomat, mint a tündöklésem.
Na jó, ez elsőre talán üldözési mániának tűnhet, és (ahogy említettem) csak a fáradság beszél belőlem; mégsem hiszek abban (eléggé), hogy lesz valaki, akinek én jelenthetem majd a világot.

Mindegy, nem szeretnék senkit sem letörni, de mégis le kellett írnom, ami bennem volt; akkor is, ha tele voltam/vagyok tüskékkel.
Számomra sosem volt könnyű a párkeresés; és nem azért, mert nem csajozgattam orrba-szájba, hanem azért, mert nem sokan tudtak eddig elfogadni és megérteni.
Hogy volt-e rá akaraterő a másik félben az már más kérdés; nem is érdekel.
Mindig is olyan kapcsolatra vágytam, ahol mindkét fél véleménye számít.
Ehhez képest több esetben csak úgy járhattam volna valakivel, ha csak egy bábu leszek a kapcsolatban - értsd: az én véleményem lósz**t sem ér, valaki rám akaszkodik a túl sok beszéd vagy a fojtogató ragaszkodás segítségével és még sorolhatnám.
Félreértés ne essék: a ragaszkodással nincs gond, de van egy határ, ami után az egész már inkább átok, mint áldás.
Ha pedig valaki túl sokat beszél, ill. túl sokat kérdez, az nekem igen fárasztó és csak arra jó, hogy felzabálja az agysejtjeimet (előre is bocsánat azoktól, akiket esetleg megbántok ezzel, de van egy határ, ami után érdemes kímélő üzemmódba kapcsolni).
Ugyanígy nem díjazom azt sem, ha a másik fél meg sem hallgat és csak a saját igazát hangoztatja akkor is, ha hülyeségeket beszél.
Nagyon nem szeretem az olyan embereket, akik elvárják, hogy mindig övék legyen az utolsó szó.
Hogy miért nem?
Mert az ilyenek (többnyire) azt hiszik magukról, hogy mindenki felett állnak és akkora a pofájuk, hogy be sem férnek vele a lakásukba.

Azt hiszem, most is sikerült megkeverni a dolgokat, de némi könnyebbséget érzek magamon, mert megszabadultam ettől a nyomasztó tehertől.
Jobb és derűsebb lettem ugyan az írás által, de mégis kételkedem a pártalálás sikerességében.
Folyton úgy érzem magam, mint egy örökös próbálkozó, akinek soha semmi nem jön be.
Pedig már voltak sikerélményeim az eddigi 4 kapcsolatomban; és ezek a szép dolgok bizony hiányoznak - nem kicsit, nagyon, hogy egy "klasszikust" idézzek :D
Tudom, hogy ugyanezen sikerélményeket nem élhetem át újra, de mégis jó lenne valami, ami egyrészt felidézi ezen kedves emlékeket, másrészt segít abban, hogy előrejussak.
Egyesek számára úgy tűnhet, mintha a múltban próbálnék élni, holott mindössze arról van szó, hogy szeretem továbbvinni, ill. újra és újra felidézni mindazt, ami egykoron szép volt.
Ha ugyanazt nem is, de hasonló dolgokat többször is át lehet élni, ami óhatatlanul felidézheti a múltat; ezzel a jövő is ígéretesebb lehet.
Természetesen számomra is fontos a jelen és a jövő, de sajnos mindkettő eléggé ingatag, így elég nehéz tervezni és végrehajtani; a múlt szép emlékei viszont olykor nagy segítségre vannak, ha át kell lendülnöm a jelen és a jövő nehézségein.

Zárásképpen annyit írnék (pontosabban kérdeznék): Hol vagy, nagy szerelem?
Szeretném végre meglelni, hogy lelkem nyugalomra és békére találjon, hogy aztán a jövőmet is építeni tudjam.
Talán eljön még az az idő, amikor már semmi kétségem nem lesz afelől, hogy megtalálom a nagy Ő-t; jelenleg viszont "be kell érni" azzal, hogy nem vagyok optimista ebben a kérdésben.
Nagyon rossz, hogy nem tudom az élményeimet megosztani valakivel, aki úgy igazán felnéz rám, és tiszta szívből, érzéssel mondja: "Te vagy a legférfiasabb fiú, akivel valaha is találkoztam.", "Te vagy a legnagyobb drágakő az Univerzumban.", "Te vagy a legemberibb ember, aki valaha is élt".....
Lehetne folytatni, ha lenne még ötletem, ill. ha nem érezném úgy, hogy mindjárt megszakad a szívem :'(
Ha ezen mondatokat valakitől visszahallanám, nem lennék messze attól, hogy örömömben elsírjam magam.
Önimádásról és -fényezésről természetesen szó nincs, csak annyira szeretnék hallani egy hasonlóan szép, szívből jövő mondatot, amitől felszabadult lennék, és (vasutas szóval élve) a döcögést felváltaná a robogás.

Elég hosszú befejezés lett; meglátom, hogy ezt a részt folytatom-e vagy más irányba megyek.

Jó Éjszakát és Sok Jó Élményt Kívánok a Hosszú Hétvégére!