6. fejezet

Szép Estét Kívánok!


Előző írásaim során a világ azon dolgairól írtam, melyek szerintem rosszul és hibásan működnek.
Mindez nem lenne kerek, ha a saját hibáim nem kerülnének megemlítésre, mert nekem is van bőven; ebben nem igazán különbözök más emberektől, mert mindenkinek megvan a maga gyenge pontja.
Érzésem szerint a leggyengébb pontom az, hogy könnyen kibillenek az egyensúlyomból; legalábbis lelki értelemben.
Ha valaki csúnyán, kiabálva, agresszíven, bunkón beszél velem, attól elég könnyen összerezzenek; ez pedig újabb támadási felületet ad a másik félnek.
Amikor valaki így szól hozzám, az beindít az agyamban valamit, amit szándékos támadásnak és gyűlöletnek könyvelnek el az agysejtjeim.
Hogy mindez miért történik, még a mai napig sem sikerült rájönnöm; viszont az bebizonyosodott, hogy a pszichés önvédelem és visszatámadás területén igen komoly hiányosságaim vannak.
Hogy mióta tudok erről, arra nehéz lenne válaszolni; csak annyit tudok, hogy ez a dolog már elég régóta velem van, de egészen kb. 3 évvel ezelőttig nem foglalkoztam vele, mert nem tudtam, hogy mi is az igazi probléma.
Amikor ilyen történik, az alábbiak játszódnak le bennem:
- remegő végtagok,
- elakadó lélegzet,
- teljesen elakadó, vagy szaggatott/zavaros beszéd,
- szaporább szívverés,
- lehangoltság.
Mivel a pszichés önvédelmem gyakorlatilag hiányzik, és gyerekkoromban volt egy rövid "verekedős" időszakom, így gyakran az játszódik le bennem, hogy a szóban zaklató egyént legszívesebben tettlegességgel tenném helyre.
Ugyanakkor ez sem valósul meg, mert van bennem valami, ami meggátolja az ilyen cselekedetet: egyrészt azért, mert büntetlenül nem úsznám meg, másrészt azt gondolom, hogy egy ilyen alávaló, senkiházi sz*r alak nem ér annyit, hogy bemocskoljam miatta a kezem.
Ezen kívül a testi sértés nem igazán fér össze az alapból békés, többnyire hidegvérű természetemmel.
Így viszont eléggé bajban vagyok, mert nem tudok egyéb módszert, amellyel a "támadót" könnyen és hatékonyan le lehetne szerelni.
Ilyen jellegű szóbeli támadásnak veszem azt is, ha valaki olyan dolgokkal viccel, amiről azt gondolom, túlmegy minden határon (pl. szexuális beállítottság, rokonok, ősök emlegetése trágár szavakkal stb.) - félreértés ne essék, én is szeretem a humort és a viccet, de van egy határ, amikor elég nehezen, vagy tényleg nem tudom elválasztani a komoly és a vicces dolgot.
Az ilyet szoktam (talán tévedésből) alpári humorként elkönyvelni és az agyam sokszor ezt is támadásnak veszi, aminek következtében a fentebb említett tünetek megjelennek.
Sajnos ezzel sem nagyon tudok mit kezdeni; épp azért, mert a támadást nem tudom megkülönböztetni a viccelődéstől.
Ilyen esetben gyakran megjelenik nálam (számítógépes szóhasználattal élve) a lefagyás; ekkor az történik, hogy meglepett arccal egyszerűen megmerevedek és nézek ki a fejemből csodálkozva, "Mi van???" kérdéssel.
A lefagyás oka, hogy ilyen esetben sosem tudom, mivel támadjak vissza: találjak ki valami hasonló "viccet", vagy erélyes fellépéssel szereljem le a "támadó felet".
Minden egyes ilyen tünet gyakran előjön abban az esetben, ha belebotlok bizonyos embertípusokba:
- sokat kérdező,
- rámenős,
- okoskodó,
- mindent megmagyarázó.
Ebből ki kell emelnem a sokat kérdező típust, mert gyakran találkozok ilyenekkel.
Mivel (sokak szerint) a lexikális tudásom elég magas szinten áll, így a sokat kérdező emberek hajlamosak megtalálni a hülyeségeikkel, kérdezz-felelek vagy szívatás formájában.
A túl sok kérdés egy idő után fárasztóvá válik számomra, aminek következtében könnyebben felkapom a vizet - ennek oka, hogy sokszor felkészületlenül ér a dolog, ill. nem tudom megítélni, hogy aki ennyit kérdez, az ennyire hülye, ennyire érdeklődő vagy csak szimplán be akar húzni a csőbe, esetleg tesztelni a tűrőképességemet.
A többi típusnál is megjelennek hasonló tünetek; azzal a különbséggel, hogy kérdések helyett kijelentő mondatok hangzanak el.
Legjobban azt gyűlölöm, amikor valaki annak ellenére megvan győződve a saját igazáról, hogy zöldségeket beszél és/vagy tudja, hogy az igazság nálam van.
Az ilyen, "csakazértis nekem van igazam van" emberektől kiver a víz, mert számomra nagyképűnek és arrogánsnak tűnnek.

Sajnálatos módon a határozottság sem tartozik az erősségeim közé; leginkább akkor jön elő, ha fontos dolgokban kell dönteni, ill. ha a fentebb említett támadásokat vissza kell verni.
Ez a hiányom leginkább arra vezethető vissza, hogy igyekszem normális és kedves lenni az emberekkel (már aki megérdemli); ha valami nem tetszik, azt nem mondom meg, hanem savanyú pofával reagálok.
Ehhez hozzájön, hogy a határozottságot és a bunkóságot gyakran összekeverem - hogy ez mitől van, halvány fogalmam sincs.
Lehet, hogy hülye vagyok, ha 27 év nem volt elég arra, hogy rájöjjek eme furcsa jelenségek okára, ill. a megoldásra - az viszont remélhetőleg mindenki számára jelzésértékű lesz, hogy e területen mindenképp fejlődnöm kell.
Azt sem tudom, hogy ezen dolgokat miért nem tudom kezelni.
Kimaradt a génjeimből?
A lustasággal függ össze?
A Jóisten tudja, talán még ő sem.
Továbbá felmerül bennem az a kérdés is, hogy lehet-e javítani ezen hiányosságokon?
Ha igen, mivel és hogyan?
Eddig kielégítő választ nem kaptam ezen kérdésekre, max. némi okoskodást.
Ilyen esetben tudom irigyelni az "egyszerű földi halandókat", hogy sok ember könnyen megoldja ezen gondokat, ill. leperegnek róluk a sértő, bántó szavak.

A harmadik, említésre méltó nagy hibám, hogy ha valami negatívum történik, akkor mentálisan elég könnyen szétesek, elvesztem a hitemet és lehangolttá válok; sok esetben nehéz visszahozni a derűt és a jókedvet belém.
Jóllehet, ezen a téren az idő múlásával fokozatos javulást érek el, mégis bőven van még tennivaló.
Vannak helyzetek, amikor könnyen feladom és hagyok mindent a francba; de olyan is van, hogy látszólag feladom, gyakorlatilag viszont tovább rugdosom magam.
Előfordul ezek ellentéte is: látszólag minden eszközzel azon vagyok, hogy sikerüljön valami, lélekben viszont már rég feladtam; ill. addig hajtom magam, míg nem érem el a célom.
Ilyen szempontból a végletek emberének érzem magam.

Visszatérve a határozottságra: társkereső oldalakon elég sok lány/hölgy elvárásai között szerepel, hogy egy férfi legyen határozott.
Szégyen, de be kell vallanom, nem vagyok tisztában azzal, hogy ez a szó mit takar valójában.
Tudjon dönteni?
Jó legyen a probléma-megoldó képessége?
Vagy egyszerűen csak tudja távol tartani a betolakodókat?
Hülye kérdések lehetnek, de egyben fontosak is, elvégre jól érezném magam a bőrömben, ha kézben tudnám tartani a dolgokat és kiváló irányító lennék a magam emberi módján.
Ha ezekre nem találom meg a választ, akkor "halott ember" vagyok; úgy értem, esélyem sem lesz arra, hogy a céljaimat elérjem.
Persze a saját rossz tulajdonságaim mellett a külső körülmények (lenézés, el nem fogadás, meg nem értés, alábecsülés) is erősen hátráltatnak, de ezekkel is kevesebb gond lenne, ha a gyengeségeimet felszámolnám vagy enyhíteném.
Ha ezt sikerül elérnem, akkor egy nagy kő esik le a szívemről és könnyebben haladhatok az utamon, mely sokkal kátyúsabb, mint akármelyik magyar út :)

Lényegében ennyi volt mára; következő fejezetemben arról fogok írni, hogy az utóbbi 1-2 hétben (a sok pihenés ellenére) mentálisan kissé széthullottam, aminek hátterében több dolog is állhat.

"Napsugaras jó éjszakát!" - ahogy Hofi Géza egyik műsorának címe elhangzott :)