13. fejezet

Sziasztok, Kedves Olvasók!


Immáron 1 hónapja, hogy utoljára írtam, így elérkezettnek látom az időt arra, hogy folytassam a legújabb bejegyzéssel.
Az előző részem eléggé keserű hangvételű lett, köszönhetően egy hullámvölgynek, ami a megírás után is folytatódott.
Emiatt sem írtam ilyen hosszú ideig, hisz értelmetlen lenne ugyanarról regélni.
A társkeresés miatti lelki nyavalyák kissé enyhültek, de egyéb problémák miatt mégsem merem azt állítani, hogy túljutottam volna a nehezén :(
A héten sajnálatos módon megfázással küzdöttem, ami a múlt hét vasárnapi kiruccanásom eredménye lehet; megfájdult a torkom, ami még nem múlt el, 2 napig (kedd és szerda) fejfájással küzdöttem, tegnap és ma pedig a szemem nem szuperált: eléggé fényérzékeny volt és piros, így a nézés igen fárasztó tudott lenni.
Tegnap úgy éreztem, mintha minden percben le akarna ragadni a szemem; a mai napon sikerült enyhíteni a gondot, hála egy kis kamillateának.
A náthám az elmúlt két este kimondottan kellemetlen volt: csak nehezen tudtam elaludni, mert lefekvés után olyan köhögészápor jött rám, amilyet eddig még nem tapasztaltam.
Mit ne mondjak, elég rémes volt főleg úgy, hogy már igencsak szerettem volna aludni (ami nagy nehezen végül sikerült is).
Talán ehhez is, de elsősorban az említett lelki problémákhoz kapcsolódik, hogy az elmúlt hetekben erőteljes lustaság uralkodott el rajtam, ami a nyári időszakban kevésbé jellemző rám.
Ennek oka lehet a változékony időjárás, a munka vagy a (már lassan megszokottá váló) anyagi problémák.
Szó ami szó, szeretek lustálkodni, de valahogy nem érzem egészségesnek, ha a jó időben sem csinálok semmit; holott szükségem lenne rá, mert a lelki egyensúlyom gyakorlatilag megszűnt létezni.
Őszintén szólva nem igazán tudom, hogyan tudnám a problémákat hatékonyan, egyszerűen és gyorsan megszüntetni, mert mindenkitől mást hallottam, hogy mi lehet a titok nyitja.
Annyi biztos, ha az anyagi és a szívügyi gondok eltűnnének, már másképp sütne a Nap; így nagy öröm lenne minden hajnalban/reggel/délelőtt felébredni és este/éjjel álomba hajtani a fejem.
Éppen ezen problémák miatt gondolom azt, hogy az önbizalmam és az önbecsülésem elég nagy csorbát szenvedett, aminek a kijavításába számtalanszor belefogtam már, de vagy az én hibámból vagy valami külső körülmény miatt félbemaradt.
Az önbizalom és az önbecsülés nálam eléggé neuralgikus pont, mivel eléggé végletesen szoktak viselkedni: ha jól mennek a dolgaim, el is felejtem, hogy vannak bajok és olyankor optimistán látok mindent.
Viszont ha rosszul megy valami, akkor az előbb-utóbb elveszi a kedvem mindentől és ez azt eredményezi, hogy nehezebben tudok talpra állni.
A környezetemben több helyről is hallottam már, hogy akkor is legyek pozitív, ha a helyzet reménytelen.
Ezzel nem is vitatkozom, mert könnyebben lehetne boldogulni; viszont a legtöbben sajnos elfeledkeznek arról, hogy megmutassák nekem ennek módszerét.
Legtöbbször épp emiatt begőzölök és azt mondom/gondolom a másiknak: "Könnyen beszélsz, mert azt sem tudod, mi is a gondom."
A mondatom néhol túlzásnak tűnik, mert 100 esetből 95-ször elfelejtem, hogy mások is tele vannak problémákkal, de ez is azért van, mert a legtöbben nem mutatják vagy remekül álcázzák őket.
Az én esetemben viszont elég az arcomra nézni vagy egy írásomat elolvasni, és abból látszik, hogy milyen állapotban vagyok.
Persze volt olyan, hogy letagadtam a gondokat, főleg anyuék előtt.
Hogy ez miért volt/van így, a mai napig nem jöttem rá; talán azért, mert ha beszéltem róla, csak sablonszöveget kaptam válaszként - ez pedig nekem nem segítség, hanem csak még jobban összezavar és tovább rombolja az amúgy is darabokban álló önérzetemet.
Ezzel a "kívülállók" számára (is) megadtam a választ arra, miért nem vagyok nyitott és közvetlen, ahogy 100 emberből 90 elvárná.
A tapasztalatom ugyanis az, hogy csak olyannal tudok lelki dolgokról beszélni, aki valódi megoldásra törekszik az unalomig ismert baromságok helyett.

A sokszor megénekelt társkeresés is eléggé megoszt engem, így gyakran nem tudom, mit lépjek.
Ugyanis egyik helyről azt hallom, hogy "próbálkozni kell", a másik oldalról azt, hogy "majd jön magától".
Ezek után akkor mi is a helyes megoldás?
Annál is inkább nehéz megállapítani, mert a józan ész azt diktálná, hogy várjam ki, amíg eljön az én időm.
Ugyanakkor a másik oldalon viszont azt érzem, hogy nem bírok a seggemen maradni és hajtom magam tovább - talán a hormonoknak köszönhető a dolog, esetleg a rám jellemző önfejűségnek.
De van ennél rosszabb is: a sorozatos sikertelenségek hatására egyre türelmetlenebb és idegesebb vagyok, ami ellentétes a mindennapokban tapasztalt természetemmel.
Köztudott, hogy ha az ember türelmetlen és ideges, akkor sokkal többet hibázik és a stressz egyre jobban eluralkodik rajta.
Most nagyjából ez a helyzet nálam, hisz az állandó kudarcok egyre jobban felemésztenek, ettől pedig egyre inkább begolyózok.
Ehhez kapcsolódik, hogy az elmúlt hetekben a megérzéseim rosszat súgnak: nevezetesen azt, hogy fennáll a veszélye az összeomlásnak.
Nem tévedés, tényleg valahol érzem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, ha a dolgok továbbra sem alakulnak kedvezően; és sajnos nem látom, hogy bármi is jó irányba változzon :S
Szörnyű ezt leírni, de egy esetleges összeomlásnak lehetnek jó oldalai is: az egyik, hogy mentálisan teljesen kitisztulok és megerősödöm, ami után tiszta lappal vághatok neki a folytatásnak.
A másik pedig az, hogy így a kétkedők talán jobban felfigyelnének arra, hogy igenis baj van, nem pedig szajkózni az előre begyakorolt, begyepesedett szövegeket ill. a fejemre szarni.
Félreértés ne essék: nem erre játszok, de sajnos az emberi természet egyik nagy hibája (ami bennem is jelen van), hogy csak akkor teszünk valamit, ha a baj már megtörtént.
A megelőzés és az előrelátás nagyon sok emberből hiányzik, pedig sokkal nagyobb haszna van, mint szájhősnek lenni.
Sajnos van olyan embertípus is, aki ha valamit nem lát, az szerinte nincs is.
Én csak a földönkívüliekkel vagyok így :) - de csak azért, mert eddig senki sem mutatott meggyőző bizonyítékot a létezésükről.
Azoktól pedig tekintsünk el, akiket állításuk szerint elraboltak az UFO-k; ugyanígy a meggyőző bizonyítékok hiánya miatt....

Visszakanyarodva a témához: az anyagi okokról is mostanában sok szó esett.
Amint azt kitapasztaltam, körülöttem elég sokan küzdenek ilyen problémával, hisz nem mindegy, miből fizetjük a számlákat, miből tudunk kaját venni stb.
Szerencsére olyan közegben nevelkedtem, ahol nem a dorbézolás uralkodik, hanem az, hogy a számlák és a napi enni- és innivaló ill. ruházat meglegyen.
Ezzel még önmagában nem is lenne gond, viszont az elmúlt években számtalanszor kerültünk szűkös helyzetbe (pl. munkanélküliség miatt), ami miatt a szórakozásra (nyaralás, kirándulás, egyebek) szánt keretet alaposan meg kellett nyirbálni.
Úgy vélem, ettől kezdek mostanában besokallni, hisz 27 évesen már időszerű lenne, hogy saját életet éljek; ez persze nem jelenti azt, hogy egyből saját lakás kell, mert szülők mellett is megoldható a dolog.
A probléma ott van, hogy a terveimnek mindössze egy morzsányi részét valósítottam meg eddig, komoly fejfájást és megzavarodást okozva.
Nemrég a pénzügyek kapcsán is eszembe jutott egy elmélet, ami az egésznek (egy) kiváltó oka lehet: nincs igazán összerendezve, hogy mit kéne megvalósítani milyen sorrendben.
Több esetben a tervek megvalósítási módját sem tudom (még), így ez is gondot jelent.
Aztán lehet olyan része is a dolognak, hogy túl sokat akarok, emiatt pedig sokszor azt sem tudom, hol áll a fejem.
A rám jellemző elhavazott állapot innen eredhet; ebből pedig az következhet, hogy a fejem némi rendrakásra szorul - be kell vallanom, van még tennivaló bőven.
A gond ott van, hogy sok dolgot egyedül nem tudok véghez vinni, mert kevés vagyok hozzá; ezért kéne időnként egy segítőtárs, ill. hogy a szerencse nekem kedvezzen.
A szerencsét azért emelem ki, mert több esetben külső körülmények tesznek keresztbe, amit persze egy átlagember nem hisz el.

Külön ki kell térnem a "segítőtárs" gondolatra: némi átalakuláson megyek keresztül, ugyanis rájöttem arra, hogy nem mindent lehet és kell egyedül megoldani; nem beszélve arról, hogy korábban is akadtak már segítők, de valamiért nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
No nem azért, mert nem értékelem őket, hanem a zárkózott, magamnak való természetem miatt.
Számos filmben és rajzfilmben a magányos hősök voltak a példaképeim, akik egyedül is képesek voltak egy egész sereggel leszámolni.
Azt gondoltam (persze csak a tudatalattimban), hogy ilyen képességeim nekem is vannak, bár a gyakorlatban ez alig-alig mutatkozott meg.
Újabban azt veszem észre, hogy "magányos harcosként" egyre nehezebben boldogulok, ráadásul az idők során számos olyan ismerősöm lett, akik nélkül csak félember lennék - aki magára ismer, ezen mondatban, az jelezze nekem :)

Még egy gondolat az összeomlásról: mint utaltam rá, a megérzéseim szerint be fog következni, ami csak idő kérdése.
Ugyanakkor elkerülhető a dolog, ha sikerül megtalálnom a megoldást arra, mit kell tennem; emellett szükséges, ha mindenki komolyan venné az intő jeleket és valódi megoldásokat kapnék a jól ismert ócska dumák helyett.
Persze az is fontos, hogy a dolgok a tervek szerint alakuljanak, hiszen ezzel van a legtöbb problémám.

Most zárom soraimat; mindenkinek jó olvasást kívánok!