8. fejezet

Sziasztok!


Mai írásomban egy olyan dologról lesz szó, ami nagyon régóta (óvodás korom óta biztosan) problémát jelent számomra, de mindez idáig szemet hunytam felette.
E problémám lényege, hogy családi körben alig bírok beszélni a barátaimról, kollégáimról, egyéb ismerősökről; ha pl. a szüleim érdeklődnek arról, kivel találkozom, ill. hogy kikkel sikerült jobban összebarátkoznom egy közösségben (iskola, munkahely stb.), akkor csak szűkszavúan és többnyire név nélkül beszélek a számomra kedves emberekről.
Főleg iskolás koromban volt jellemző, hogy nehezen beszéltem arról, kikkel sikerült szorosabb kapcsolatot teremteni, ill. arról is, hogy kivel/kikkel kerültem összetűzésbe egy adott nap.
Amikor anyuék érdeklődtek ilyen dolgok felől, akkor valamilyen rejtélyes okból olyan zavarttá váltam, hogy dadogtam és/vagy összefüggéstelenül beszéltem.
Ez a tulajdonságom mind a mai napig kísért, holott elvileg teljesen normális, ha 1-1 érdeklődő jellegű kérdést kapok.
Szégyen, nem szégyen, legalább 20 éve él velem ez a probléma és nem sikerült rájönnöm sem az okokra, sem a megoldásra.
Persze mindenkinek vannak titkai, ill. jómagam elég zárkózott természettel lettem megáldva (vagy én alakítottam így?), de úgy vélem, ebben a kérdésben túlságosan elszaladt velem a ló, és már-már betegesnek tűnnek a titkolózásaim.
Ennek mentségére legyen mondva, hogy bizonyos dolgokat (pl. randevúk) egyszerűbb a színfalak mögött űzni, mintha egyből lelőném a poént.
Ez részben babonából alakult így, mert régebben előfordult, hogy ha ilyen jellegű dologról már az elején beszéltem, az megzavart a gondolkodásban és a cselekvésben, valamint nem úgy történtek a dolgok, ahogy elterveztem.
Most, hogy különböző okok miatt többé-kevésbé szét vagyok csúszva, eléggé kijönnek rajtam az ilyen rejtett gondok.
Sajnos részben az én saram, ha valami nyomaszt belülről, mert sokszor azt hiszem, hogy egy probléma magától elmúlik és csak akkor cselekszem, ha már nagy a baj.
Ehhez kapcsolódik még, hogy a bajaimat 100-ból 95 esetben magamba fojtom, hogy senkinek ne tűnjön fel.
Olyan szempontból érthetetlen, miért cselekszem így, mert legtöbbször az arcomra van írva, hogy pozitív vagy negatív dolgok történnek velem.
Az ilyen ellentmondásos cselekedetem oka az lehet, hogy egyik irányból azt hallom, a legkisebb bajommal is forduljak valakihez, a másik irányból pedig azt, hogy nem kell minden aprósággal máshoz rohangálni (legyen szó betegségről, bánatról, örömről stb.); ezek után találjam ki, hogy melyik a megfelelő lépés.
Ugyanez a helyzet akkor is, ha könnybe lábad a szemem olyannyira, hogy sírni tudnék.
Legtöbbször elfojtom, mert a külvilág nem tolerálja, ha egy férfi sír; ugyanakkor olyat is hallottam, ha valamilyen bánat gyötör, egyszerűen adjam ki magamból, nem törődve a külvilággal.
Ezek közül melyik a helyes eljárás?
Kissé hülyének érzem magam, hogy ilyet kérdezek, de tényleg nem tudom, hogy ilyen zavaros helyzetekben mit lehet tenni.
Rám nézve még nagyobb szégyen (?), hogy az ilyen gondokon egy átlagos földi halandó gond nélkül túllép, addig én a legkisebb problémákon is fennakadok.

Egyesek számára olyan lehetek, mintha retardált lennék - ennek persze semmilyen alapja nincs, hisz nem szorultam rá a speciális kezelésekre.
Persze vannak napok, mikor úgy érzem, mintha valahonnan megszöktem volna, de ez az érzés mindig csak átmeneti.
Ezzel együtt élni nehéz és még nehezebb feltárni ill. megoldani ennek okait és megoldásait - írom ezt úgy, hogy mindez már régóta foglalkoztat.
Éppen ezért elég sokat agyalok a lehetséges megoldásokon, de még mindig nem leltem a helyes válaszokra
Emellett gyakran elkövetem azt a hibát, hogy ha jó napom és jó kedvem van, akkor nem foglalkozom a bajokkal; egyszerűen félredobom és lesz*rom az egészet.
De mikor jön egy mélypont, akkor meg csak a panaszkodás és a reklamálás van.
Vélhetően a stabilitás és a kiegyensúlyozott élet hiánya az, ami minden bajok okozója; korábban erről is írtam, de sajnos a rendezett életnek/életvitelnek azóta sincs nyoma.
Ha történik is valami a kedvező változás érdekében, az eléggé lassan és látványtalanul megy végbe; és persze sokszor tanácstalan vagyok azért, mert nem tudom, hogy kezembe vegyem-e az irányítást vagy hagyjam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy.
Hogy tovább fokozzam a körülöttem kialakult káoszt, igen kevés fogalmam van arról, hogy hogyan vegyem kézbe a sorsom alakulását.
Erre pedig égető szükségem lenne, hiszen az önmagában nem elég, ha csak úgy sodródom az árral, esetleg vele szemben akarok úszni.
Eddig sem voltam könnyű eset, de ezek után még kevésbé leszek az.
Alighanem a megoldás abban rejtőzik, hogy amit lehet, hozzak helyre magam körül, sok időt szenteljek a kedvenc időtöltéseimnek ill. vegyek részt valamilyen tréningen, hogy az eddig felsorolt problémák ne okozzanak leküzdhetetlen akadályt.

Mit írhatnék még?
Azt gondolom, hogy a lényeget leírtam, ami nem tűnik nagy durranásnak, de számomra mégis az; leginkább azért, mert sokszor nehéz összerakni a gondolataim, így maga az írás elég sok időbe telhet.
Viszont az nagy fegyvertény, hogy az írás némileg könnyít rajtam, még ha a gondjaimat nem is oldja meg.
Azzal zárom írásom, hogy remélhetőleg sikerül megoldanom a "titkos utak" és a sorsom alakulásának gondjait.

További Szép Estét és Kellemes, Napsütésben Gazdag Hétvégét Kívánok Mindenkinek!