16. fejezet

Szép délutánt Mindenkinek!


Az előző rész óta átértékeltem bizonyos dolgokat, így mostani írásom nem lesz olyan keserű.
Ugyanakkor számottevő javulásról sem tudok beszámolni, hiszen azóta is kétségek között őrlődök a mindennapi életben.
Mint az előző rész(ek)ben írtam, anyagi gondokkal küzdök, amely (bizonyos hozadékokkal együtt) igencsak lenullázta az életkedvemet.
E téren annyi változás van, hogy a pénzügyi problémák hamarosan rendeződnek; hogy mikor, azt egyelőre homály fedi.
Ennek hatására sikerült kissé megnyugodnom, viszont az egyéb gondok miatt igen szétszórt vagyok továbbra is.
Egy kedves ismerősöm szerint önértékelési zavarokkal küzdök, ami az elmúlt 15 évben igencsak megkeserítette és rossz irányba terelte az életemet.
Az előző 2 napban ugyan jó kedvem volt és meglepően összeszedettnek éreztem magam, de a mai napon ennek nyomát sem éreztem; egész nap hervadt voltam annak ellenére, hogy jól aludtam.
Apropó alvás: már régóta küzdök alvászavarokkal, így nagy szó, ha kipihenten és derűsen kelek fel.

Visszatérve az önértékelési zavarokra: jó sokáig tartott, mire sikerült megfejtenem, hogy ilyen problémákkal küzdök; korábban csak sötétben tapogatózás és értetlenség lett úrrá rajtam, ill. nem ismertem fel, hogy mentális gondokkal küzdök.
Arról már régóta tudtam, hogy az önbizalmammal gondok vannak, de (őszintén bevallva) a mai napig sem sikerült rájönnöm arra, hogyan orvosolhatnám a problémát.
Ennek egyik legfőbb tünete, hogy a párkeresésben rendre kudarcot vallok - így joggal érezhetem, hogy senkinek sem kellek.
A sok negatív élmény hatására gyengült meg az önbizalmam, és az önbecsülésem is odavan.
Most is nagyon kedvetlennek érzem magam; olyannyira, hogy írás közben a szavak is alig jönnek.
Az elmúlt napokban (talán 1-2 hétben is) a munkára is többé-kevésbé kihatott ez az állapot; nem egyszer volt, hogy az egész naptól elment a kedvem.
Bár vannak nagyszerű emberek, akiknek beszélhetek a gondjaimról, valaki mégis hiányzik, akinek szó szerint elsírhatnám a bánatom és tényleg jóban-rosszban kitartana mellettem (cserébe én is mellette).
Van is valaki, akit szívesen magam mellett látnék, de nem merek ilyen szétroncsolt állapotban belekezdeni egy újabb kapcsolatba azért, mert félek, hogy az sem lenne tartós.
Az eddigi kapcsolataim ugyanis csak hónapokig tartottak, amit részben az én instabil állapotom okozott.
Voltak persze egyéb okok is, de minden esetben más és más.

Időközben az is kiderült, hogy az elmúlt évek kudarcaiba teljesen belefáradtam és szükségem lenne egy igazán kiadós pihenésre; lehetőség szerint jó lenne egy pár napos kirándulás valahol vidéken, de a jelenlegi helyzetben ennek nem sok realitása van.
Mint említettem, az anyagi problémák megoldása még várat magára, valamint az ingatag időjárás sem teszi lehetővé, hogy lehessen tervezni; ez pedig a hangulatomon is megmutatkozik.

Az önértékelési zavar nem merül ki az önbizalomhiányban, az ingadozó hangulatban és az alvászavarban: gyakran zavart vagyok, aminek következménye az időnkénti dadogás, szóismétlés, összefüggéstelen beszéd.
Ugyanígy zavarba jövök ill. lefagyok egy-egy kérdés, kérdőre vonás okán; emellett a felém irányuló kritikákat, hangos és csúnya szavakat mellre szívom, amitől rosszabb lesz a kedvem és magamba fordulok.
További gond, hogy a mások által elvárt határozottság is hiányzik belőlem, aminek következménye, hogy gyakran nem tudok (helyesen) dönteni, valamint 1-1 szituációban úgy elbizonytalanodok, hogy szó szerint törnöm kell a fejemet, mit is kell tenni (újabban a munkám során is számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe).
Ettől viszont a szégyenérzetem is hatalmas méretet öltött.

Igazán kár, hogy nem tudlak Titeket megörvendeztetni valami újdonsággal, ami ráadásul még pozitív hangvételű is lenne, de meglátásom szerint a helyzet addig nem fog javulni, amíg valami jó nem történik.
Ezzel kapcsolatban állandó kételyeim vannak, mert még mindig nem tudom, hogy mindezen hogyan javíthatnék: nekem kell-e tenni valamit, vagy megvárni.
Előbbit illetően nincs semmilyen ötletem, utóbbihoz pedig már se kedvem, se türelmem nincs.
Így viszont marad ez a köztes állapot, ami nyilvánvalóan engem minősít és nem fest rólam pozitív képet.
Na, megint sikerült önmagam jól lehúzni; nem is tudom, hová fog ez vezetni.
Bár korábban írtam, hogy egy esetleges összeomlás elkerülhető lenne, most viszont úgy tűnik, még közelebb kerültem hozzá.
Attól tartok, mindenképp meg fog történni és csak idő kérdése, hogy mikor.
Ennek ellenére mégsem tűnik úgy, hogy a környezetem komolyan venné a dolgot (1-2 kivételtől eltekintve).
Ezért sem beszélek/írok róla mindenkinek, mert úgy érzem, cserébe nem kapnék valódi segítséget, csak a "jól" bejáratott süket szövegeket, aminek semmi hasznát nem veszem.
Talán erős túlzás, amit írok, de ezt is részben a bizonytalanság szülte: nem mindenkiről tudom, hogyan reagálna erre a helyzetre.

Összességében tehát elmondhatom, hogy a helyzetem nem javult semennyit, de az életkedvem egy kicsit visszatért (nem gondolok már arra, hogy jobb lenne meghalni).
Viszont továbbra is rejtély, hogyan fogom magam kivágni ebből a reménytelen helyzetből.

További Szép Estét Mindenkinek!