14. fejezet

Sziasztok!


Sajnos rossz hírrel kell kezdenem mostani írásomat: a mai írásom (is) eléggé keserű hangvételű lesz.
Az utóbbi napokban nagyon érződik rajtam az elmúlt kb. 15 év hatása: lelkileg olyan szinten tönkrementem, hogy az életem értelme már-már erősen megkérdőjelezhető.
Nemrégiben egy lehetséges összeomlás rémképét festettem le írásaimban, most viszont ennél is tovább mentem: a hangulatom ma olyan szinten lent volt/van, hogy néha úgy érzem, jobb lenne meghalni.
Nem szívesen írok ilyet, de sajnos mostanság semmi nem akar sikerülni, ill. semmi sem történik úgy, ahogy szeretném.
Először 3 évvel ezelőtt éreztem ilyet, mikor az akkori párkapcsolatom egyik napról a másikra véget ért.
Utána napokig szó szerint úgy éreztem, mintha a semmiben lógnék.
Nagyon nehéz napokat/heteket/hónapokat éltem át; úgy tűnik, most újra ez jön annyi különbséggel, hogy nem egy szakítás miatt ment el az életkedvem.
Ahogy fentebb utaltam rá, újabban semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném; emiatt az önbizalmam és az életszemléletem hatalmas mértékű csorbát szenvedett.
Úgy érzem, hogy bármit csinálok, mindig rossz irányba történik minden.
Visszatérve a 3 évvel ezelőtti dologra: párszor bizony eljátszottam a gondolattal, hogy talán jobb lenne meghalni; most is nagyjából ugyanezt érzem.
Akkor még az öngyilkosság is eszembe jutott, de egyrészt nem tudtam, mi lenne a legjobb módszer, másrészt nem volt (és nincs) hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem.
Emellett volt 1-2 dolog, ami valamilyen csoda folytán életben tartott; most, hogy van-e ilyen, nem tudom.

Hogy mire ez a borús hangulat?
Ha igaz, valamelyik korábbi fejezetben utaltam rá, hogy anyagi gondokkal küzdök; ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a kötelező kiadások (számlák, kaja stb.) mellett jóformán semmire sem tudok költeni ill. félretenni.
Évek óta nem voltam nyaralni sem, csak kisebb kirándulásokra futotta; továbbá semmilyen tervemet nem tudom megvalósítani (legyen az továbbtanulás, utazások stb.), mert nem telik rá.
A legnagyobb gondom az, hogy november óta nem telt el úgy egy hónap sem, hogy ne jött volna valami váratlan kiadás.
Egyesek szerint egy jó kis párkapcsolat hiányzik az életemből (ami igaz is), de nem merek belevágni, mivel a lelki világom nagyon ingatag.
Még ha jobb periódusban is voltam, akkor sem voltam túl népszerű a lányok körében; hogy miért, erre a mai napig sem tudom a választ.
Az igaz, hogy az utóbbi fél évben alig-alig próbálkoztam, de jó okom volt rá.
Egyrészt az internetes társkeresőkből már kiábrándultam, másrészt ezen kívül az ismerkedésre nem nagyon van lehetőség, harmadrészt a mai lányoknak abszolút nem olyan ember kell, amilyen én vagyok.
Most volt 2-3 hét, mikor jobbnak tűnt minden, de ebből már semmi sem érződik.
Már nem érdekel, mit terveztem, mert semmi sem fog megvalósulni belőlük.
Talán azért, mert a Sors nem akarja, hogy normális életem legyen; akkor meg minek létezem?
Nem szeretnék úgy élni, hogy csak kínlódok és csupa fájdalom minden.
A szívem is széthasad, mikor arra gondolok, hogy az életem valahol kisiklott és azóta sem sikerült visszaterelni; de még ennél is rosszabb, hogy soká vettem észre, mi is a gond; ill. minden, erre irányuló kísérletem csődöt mondott.

Már nincs, ami segítene rajtam: hatalmas megváltás lenne, ha az egész véget érne mindörökre.
Csak 1 ember vagyok a 6-6,5 milliárdból, maradandót nem alkottam, az életem romokban; tehát ha nem lennék, fel sem tűnne senkinek (vagy csak néhány embernek).
Sajnálom, ha nagyon szívszaggatóan írok, de csak az igazságot vagyok hajlandó leírni.
Már lemondtam arról, hogy bármire is viszem még az életben; és ha már nem lehet normális életem, akkor jó lenne minél gyorsabban és szenvedések nélkül eltűnni.
Ha volt is egy sokkal jobb világ, az már régen letűnt; talán jobb lett volna, ha én is vele együtt tűnök le, hisz a mostani világ számomra egy csalódás.
Nem olyan, mint ahogy kisgyerekként elképzeltem és láttam; egy ideig hasonlított arra, ahogy lefestettem, de aztán úgy megváltozott, hogy rá sem ismerek.
Kár szépíteni: ebben a világban nekem nincs helyem.
Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam; emellett sokan nem értenek meg és nem fogadnak el, lenéznek, átnéznek rajtam, alábecsülnek, ki akarnak használni, semmibe vesznek, senkinek sem vagyok az ideálja stb.
Sírni tudnék a bánattól, de ahhoz sincs kedvem; jobb lenne egy olyan világba eltávozni, ahol nincs ez a sok szemétség; csak szép és jó van, rossz nincs.

Ezzel vége a mostani fejezetnek.
Sajnos elég drámai vége lett, de mivel az életem gyakorlatilag fabatkát sem ér, így nem írhattam mást.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap, lesz-e folytatás ill. hogy leszek-e még.
Ha mindenre igen a válasz, talán a blog is folytatódik tovább.

Kedves Olvasóim!
Akárhányan is vagytok, kívánom Nektek, hogy legyen szebb és jobb életetek!
Valósuljon meg minden, amit szeretnétek, legyen párotok, aki szeret Titeket és mellettetek áll.

Béke Veletek!