15. fejezet

Sziasztok!


Sajnálatos módon az előző beírásom igen negatív hangulatúra sikerült, ami jól jellemzi az elmúlt napok/hetek történéseit.
Szomorúan kell írnom, hogy a mostani fejezet sem a napos oldalról fog szólni.
Ennek oka, hogy minden igyekezetem ellenére nemhogy javulna az életem, hanem inkább csak tovább romlik.
Egyszerűen belerokkanok abba, hogy semmiben nem tudok előrelépni; na jó, tolószékbe (még) nem kerültem, de a kialakult helyzetet egyre nehezebben tudom elviselni.
Az anyagi gondok leginkább a saját hibám (nagylelkűségem) miatt alakultak ki - röviden így tudnám jellemezni a dolgokat (a részleteket külön érdeklődésre privátban).
Még a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így lecsúszok.
Az elmúlt 15 évben számtalan nehéz helyzetem volt, amiből így vagy úgy, de kivágtam magam; a mostaniról már nem gondolom ugyanezt.
Még a szavak sem jönnek úgy, ahogy kéne, pedig nagyon tele vagyok feszültséggel.
A kialakult gondok miatt nem igazán tudok itthon besegíteni, ami miatt rendkívül feszült és ideges vagyok: a hangulatom ide-oda változik, remeg kezem-lábam és iszonyú rettegés uralkodott el rajtam :'(
Emellett már azt is megkérdőjelezem, hogy van-e értelme az életemnek, elvégre 15 évvel ezelőtt rossz irányt vett és azóta sem nagyon sikerült visszaterelni a jó irányba.
Szó szerint azt érzem, hogy fáj az élet; nem sikerül semmi sem és folyamatosan süllyedek a mélységnél is mélyebbre.
Újabban sokat gondolok arra, hogy jobb lenne meghalni, mert ezt a szenvedést már nem bírom.
Ugyanakkor megölni nem tudom magam, mert (ahogy az előző fejezetben írtam) nincs hozzá bátorságom.
Továbbá felmerül bennem a kérdés, hogy ha csak szenvedek, akkor mi tart még életben?
Mi az, amiért van még értelme tovább létezni?
Már a tükörbe sem merek nézni, ráadásul a pofámról is lesül a bőr, amiért a kialakult helyzet miatt nem tudok itthon besegíteni, amibe be kell (kéne).
Emiatt nagyon rossz a lelkiismeretem, amivel szinte lehetetlen együtt élni.

Sírjak vagy ordítsak a fájdalomtól?
Jó kérdés, mert egyikhez sincs erőm, ill. nem tudom, melyik tisztítana meg jobban (ha egyáltalán megtisztítana).

Legszívesebben kinyitnám az ablakot és kivetném magam :S
Belátom, hogy ez nem lenne megoldás és nem segítene a környezetemen, de úgy érzem, az utamon végleg eltévedtem.
El nem tudom képzelni, hogyan lehetek még életben, mikor a lelkem szétszakadt, a szívem szörnyen fáj és a belem is kilóg.

Ne haragudjatok rám, hogy ennyi "marhaságot" összeírok és ezzel talán lehúzom a hangulatotokat, de (mint azt sokszor írtam) nem tudom azt hazudni, hogy minden jó, amikor semmi sem az.
Továbbá bocsánatot kérek azért, ha valakit valaha is megbántottam vagy rosszat tettem; egyik sem volt szándékos.
Mindezt azért írom le, mert félő, hogy nem lesz alkalmam ezt kiadni magamból.
Úgy érzem, végem van, mint a botnak; az életerő folyamatosan száll ki belőlem és nincs, ami visszaterelne az élet napos oldalára.
Voltam már sokszor mélyponton, de ilyen nyomorultul még sosem éreztem magam.

Azt gondolom, hogy az emberi népet ide juttatta a pénzközpontú gondolkodás.
Mert anélkül semmit nem lehet csinálni.
Hol vannak már azok az idők, mikor kevésből is vígan el lehetett élni, napjainkban viszont választani kell a számlák/kaja és az egyéb dolgok között.
Sohasem tartottam magam anyagiasnak, de az utóbbi 1-2 hétben mintha kissé eluralkodott volna rajtam.
Viszont az egészben az a vicc, hogy pont a pénzügyi problémák rendeződése az, ami ki tudna húzni a szarból.
Csak az a kérdés, milyen módon....
A többi gondomra időközben születőben vannak a megoldások, csak nem tudom, hogy lesz-e rá módom kezelni őket.
A héten volt 1-2 nap, amikor úgy éreztem, kijövök a csávából, mert néhány dologban elkezdett visszatérni az életkedvem.
Még a párkeresésben is, amiről már sokszor lemondtam.
Kellemes dolog (volt) azt érezni, hogy újból érdekel a dolog, de sajnos a lelki instabilitásom és az állandó pénzzavar elég nagy árnyékot vet rá.
További gondom volt, hogy a lustaság is eluralkodott rajtam, ami miatt még a legkedvesebb időtöltéseimet és az itthoni rendrakást is kicsit (vagy inkább nagyon) elhanyagoltam.
Utóbbit most megejtettem, amitől némileg jobban éreztem magam, de a feszült itthoni légkör miatt ennek nem sokáig örülhettem.
Már tegnap este is féltem hazajönni: amikor leszálltam a buszról, belül elkezdtem remegni, hogy "Jaj, mi lesz!"
Ez is egy ok, amiért nem szeretek ebben a világban élni.
A pénz csak arra jó, hogy embereket egymásnak ugrasszon, mindennemű jó szándék ellenére.
Most, hogy még egy fagyira sem tudok senkit meghívni, eléggé hülyén érzem magam.

A fagyos hangulatom ugyan kissé engedett, de továbbra sem tudok felolvadni.
További gondot jelent, hogy nem tudom, melyik ujjamba harapjak: oldjam meg a legnagyobb gondomat, ami segítség nélkül nem fog menni, vagy a kisebb gondjaimat tegyem rendbe, ami viszont stabil anyagiak híján gyakorlatilag kivitelezhetetlen.

Most zárom soraimat, mivel a szavakból úgyszólván kifogytam.
Igaz, nem is érdemes túlzottan ragozni a helyzetet, mert azzal biztos nem lesz jobb.
Vajon bízhatok még abban, hogy kijutok ebből a kegyetlen szituból és véghez vihetem mindazt, amit szeretnék?
Nem tudhatom.
Sem tippelni, sem fogadni, sem bízni nem merek, mert egyik sem garantálja, hogy jól kijövök ebből a szorult helyzetből.
Legszívesebben azt írnám, hogy bízok a pozitív folytatásban, de nem írok semmit, mert a jövőbe nem látok bele.
Van jövőm egyáltalán?
Nehéz kérdés.

Legyetek jók, mint mindig!