3. fejezet

Üdv Mindenkinek!


Az előző fejezetet azzal zártam, hogy a téma kiapadása miatt a következő rész akár a befejezés is lehet.
Nos, az utolsó bejegyzésem óta eltelt idő alatt újabb gondolatok jutottak eszembe; mostanra ezek a gondolatok kissé feltorlódtak az agyamban, így a folytatás mellett döntöttem.
Az elmúlt napokban a párkeresés rejtélyeivel foglalkoztam, ami többé-kevésbé kapcsolódik az eddigi bejegyzéseimhez - jobban, mint azt bárki is hinné.
Sajnos a párkeresés világában is számtalanszor megtapasztaltam, milyen érzés, amikor nem értenek meg, nem fogadnak el, alábecsülnek, lenéznek....
Aláírom, nem vagyok egy könnyű eset, de azért annyira rémes sem lehetek, hogy mindenki futva meneküljön előlem.
Ez a világ igen érdekes, mert jó dolog a másik nemmel kapcsolatot létesíteni; ugyanakkor kissé lehangoló is, mert legtöbben nem a férfit látják bennem, hanem jó esetben egy igaz barátot, rosszabb esetben pedig csak egy bábut vagy egy balekot.
Igaz, hogy az idők során fokozatosan egyre jobban ment a lányokkal való ismerkedés, de az igazi áttörés (értsd: boldog, kiegyensúlyozott és tartós kapcsolat) még mindig várat magára.

Visszatérve a "bábu" és a "balek" szavakra: mint említettem, sokan csak ezt látják bennem, ami annyit takar, hogy egyes hölgyek csak azt nézik, hogy hogyan lehet engem irányítani ill. jól átverni.
Sosem értettem, hogy ezekben a dolgokban mi a jó - lehet, hogy hülye vagyok, de semmilyen logikát nem látok ebben.
Az irányításra egy konkrét példa: a legutóbbi kapcsolatom részben emiatt ment gallyra mindössze 1,5 hónap után.
Bár sajnáltam, hogy így (és a saját ökörségem miatt is) lett vége az egésznek, de mégis megkönnyebbültem.
Tudniillik, az irányító és egyben rendkívül ragaszkodó természet egy idő után nyomasztóvá válik számomra; ettől pedig könnyen megzavarodok és követek el súlyos, akár a másik felet megbántó hibákat is.
Személy szerint azt a nézetet vallom, hogy egy kapcsolatban mindkét fél szava hasonló arányban legyen döntő.
Nem tartom helyesnek azt a menetet, hogy nagyobbrészt a férfi vagy a nő dönt, mert ezzel a partnert könnyebben el lehet nyomni.
Az eddigi 4 párkapcsolatomból 2-ben éreztem azt, hogy mintha az én szavam semmit nem érne.
Persze ez némileg az én szégyenem, mert sokszor nem nyitom ki eléggé a számat; de azt is megtapasztaltam, hogy ha odacsapok az asztalra, akkor meg az a baj.
Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy az ember a szép szóból már nem is ért???
Ha szépen és kulturáltan mondok véleményt, akkor le vagyok söpörve; ha pedig határozottabban, akkor meg én vagyok a szemét, hogy hogyan merészelek így beszélni.
Szégyen, hogy mindenért nekem kéne tartanom a hátam.
Az odáig rendben van, hogy az ember vállalja fel a hibáit; viszont nem köteles arra, hogy mások helyett is elvigye azt.

Visszakanyarodva a "páros" részhez: nagyon hiányzik valaki, akivel igazán boldoggá tehetnénk egymást, ill. akivel sok dolgot tudnánk együtt csinálni; ugyanakkor az sem lenne gond, ha mindkét fél egyszemélyes elfoglaltságot is talál.
Éppen ezért gondolom azt, hogy nekem nem való olyan partner, aki igazi társas ember, nyitott, bőbeszédű és közvetlen - leginkább azért, mert az ilyen tulajdonságok szöges ellentétben állnak velem.
Ebből adódóan az "Ellentétek vonzzák egymást elv" nálam nem érvényesül.
Persze volt olyan, aki megpróbálta ezt megcáfolni, de az illetőt ki kellett ábrándítanom.
Sok ember ugyanis azt hiszi, hogy én ugyanazon elvek szerint működök, mint ők - aki ezt gondolja, az téved vagy hazudik.
Éppen ezért is találom nehezen az összhangot más, embernek nevezett lényekkel.
A párkapcsolatban sem a belső dolgok számítanak újabban, hanem a külsőségek: pl. milyen lakásban/házban lakik valaki, milyen autója van, mekkora a fizetése, mennyire kigyúrt a teste stb.
Jómagam nem rendelkezem luxusvillával, nincs autóm, nincs több százezres fizetésem és a testem sem éppen a sportosságról árulkodik - ettől persze, hogy nehézzé válik a dolgom; emiatt sokszor érzem azt, hogy rossz korba, rossz időbe, rossz helyre születtem.
Egy dolgot kifelejtettem: ez pedig a lehengerlő beszéd.
Sok lány bukik a nagy dumás figurákra, még akkor is, ha minden szava hazugság; ehelyett én minden helyzetben igyekszem hiteles és tényszerű maradni - ennek meg is van a nem éppen pozitív eredménye.
Ennyire nem számít a mai világban az igazság?
Miért kell másnak látszani, mint amik vagyunk?

A múltban többen is támadtak már azért, mert szerintük az én kisugárzásom eléggé negatív.
Ez csak részben fedi a valóságot, mert nem vagyok egy búvalb***ott figura; csak épp nem tudok sokat és őszintén mosolyogni - a sok hülye ember (csak azért is így írom) pedig úgy gondolja, hogy aki nem mosolyog, az nem is lehet vidám.
Nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet ilyen idióta módon gondolkodni, azaz keverni a szezont a fazonnal.
Ugyanis észre kéne venni, hogy a mosolygás és a jó kedv az két külön dolog - egyrészt azért, mert rosszkedvűen is vigyoroghat az ember (bár az sosem őszinte), másrészt azért, mert vannak kimondottan hidegvérű emberek (pl. a finnek).

Ismét visszakanyarodva a társkereséshez: vannak, akik azt gondolják rólam, hogy már nősülőkorban vagyok és ezért illene már valakit felszednem.
Ugyan el tudom hárítani az ilyen jellegű megjegyzéseket, mégis ennek hallatán gyakran feláll a hátamon a (nemlétező) szőr: hol van az megírva, hogy 27 évesen már a családalapítással kell foglalkozni?
Őszintén megvallva, én még nem vágyok olyan kötöttségekre, mint házasság és gyerek.
Egyrészt azért, mert még éretlennek érzem magam hozzá, másrészt vannak még fontosabb dolgaim is az életben (pl. egy jó karrier), harmadrészt nem szeretem a túlzott megkötéseket (a gyereknevelés ugye teljes embert és sok lemondást kíván).
Arra viszont vágyom, hogy valaki végre őszintén és szívből szeressen, elfogadjon engem a hibáimmal és a hóbortjaimmal együtt - cserébe én is ezt tudom nyújtani (jobban mondva tudnám, ha nem lennék így lesz**va mások által).
A külső ugyan fontos a számomra, de a belső még ennél is fontosabb.

Folyt.köv!

Jó Éjszakát Mindenkinek!