10. fejezet

Szép Estét és (bár kicsit megkésve, de) Kellemes Húsvéti Ünnepeket!


Sorozatom legújabb részében ismét a párkeresést veszem górcső alá.
Egy olyan dolgot, ami jelentéktelennek tűnik, mégsem az: kit válasszunk, ha többen is tetszenek?
Veletek, kedves Olvasókkal előfordult-e már olyan, hogy többen is tetszettek és nem tudtatok választani?
Ha igen, akkor tudjátok, miről van szó.
Velem többször is megesett ez és azt kell mondanom, nem egy jó dolog.
Persze nem olyan rossz, mint belefáradni az örökös keresgélésbe és a magányba, mégis bosszúságot okoz.
Bosszúságot okoz, mert ha túl sok jelölt van, nem könnyű eldönteni, kit válasszon az ember; főleg akkor, ha nem tudjuk, mennyire illünk össze a másikkal.
Mióta újra független vagyok, ismét előjöttek ezen gondok.
Az elmúlt években már szereztem ebben némi "gyakorlatot", ennek ellenére a mai napig nem jöttem rá, hogyan lehet e problémát kezelni (már ha lehet).
A fő gondot vélhetően az okozza, hogy mindenkiben más-más tulajdonságok vannak, amik igazán megfognak egy nőben - mondanom sem kell, így végképp bonyolulttá válik a dolog és lehetetlenné teszi azt, hogy valami elinduljon.
Szerencsére olyan nem volt, hogy egyszerre kettőt vagy többet szeressek, mert az ellentétes a természetemmel.
Egyrészt alapból hűséges természetem van, másrészt azt vallom: olyan nincs, hogy valaki több partnert is szeressen szerelemből.
Úgy vélem, egyszerre csak egy embert lehet igazán szeretni; olyat, akiben mindazok a tulajdonságok megvannak, amelyek másokban nincsenek, vagy minden ilyen jellemző más-más személyben található meg.
Legutóbbi írásomban a magányt taglaltam, hogy milyen nyomorult dolog.
Ezen sikerült némileg túllépnem, hála annak, hogy kiírom magamból a bajokat; persze most is küzdök vele, de sikerült kissé elnyomnom magamban.
Jelen helyzetben a "Kit válasszak?" című rész okoz nekem fejfájást; remélhetőleg, sikerül megkönnyebbülnöm, ha elkészülök a művemmel :)
Meg nem tudnám mondani, mikor jött ki rajtam újra ez az egész, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak róla: hol időm, hol kedvem nem volt írni; emellett sokszor nem szállt meg az ihlet vagy "csak" elfeledkeztem arról, hogy valamit kéne írni erről.
Úgy tűnik, nem egy regényt fogok írni, hanem egy rövid "jegyzetet", ami talán közelebb visz a megoldáshoz.
Mint fentebb említettem, nem tudtam eddig rájönni, hogyan kezeljem ezt a gondot - úgy látszik, elveszi az eszem a sok csinos lány/hölgy szépsége :)
Viccet félretéve: amikor több jelöltem is van, gyakran zavarba jövök, hogy ki lenne a legjobb, akit "vihetnék".
Emellett gyakran felteszem a kérdést: Csak egy valakivel találkozgassak, vagy mindenkivel, aki tetszik?
Utóbbi megoldás kézenfekvőbb lenne, mert így több embert lehet megismerni, ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy valaki rosszat gondol erről.
Bennem fel is merült a dolog, hogy mindenkivel lehetne találkozgatni, de eddig komoly lépést nem sikerült tennem; leginkább azért, mert nem tudhatom, hogy ez jó-e vagy rossz.
Ugyanis nem lenne szerencsés, ha valaki azt gondolná, hogy csak trófeákat szeretnék gyűjteni; nekem egy nő ennél jóval többet ér (sokkal fontosabb, milyen belső tulajdonságai vannak).
Igaz, hogy elég kevés hölgyről gondolom azt, hogy mint ember és mint nő nagyon jó, ennek ellenére mégis előfordul, hogy egyszerre több ilyennel is összeakadok.
A gondokat tetézi, hogy ilyen helyzetekben elég nehezen tudok dönteni; ez még akkor is igaz, ha a sok lehetséges jelölt közül senkivel nem kerülünk igazán össze (főleg lélekben).
Ez esetben logikus lenne, ha az illető kiesne abból a bizonyos körből, de ez addig nem történik meg, amíg a szívem ilyen-olyan módon hozzáhúz valakihez; ez alól kivétel, ha valaki közben új párra akad.

Erről szólt a mai mese :)
Kicsit tömör lett és rövid, de a lényeget leírtam.
Remélhetőleg sikerül megoldani a problémákat akár segítséggel, akár anélkül - egy biztos: hosszú távon nem tartható fenn ez az állapot, mert könnyen bele lehet őrülni.

Jó éjszakát és Derűs hetet kívánok!

9. fejezet

Szép Jó Estét Mindenkinek!


Legújabb fejezetem témája a magány, ami az elmúlt napokban/hetekben többször is érintett nem kis bosszúságot okozva.
Egyik korábbi fejezetemben részletesen írtam a párkeresés problémáiról; ehhez kapcsolódik a mostani fejezet.
Nem titkolom, a társkeresési kísérleteim rendre kudarcot vallanak; főleg amiatt, mert úgy vélem, a másik nem tagjai képtelenek/nem hajlandóak elfogadni és megérteni engem úgy, ahogy vagyok.
Emellett az is gondot okoz, hogy az utóbbi időszakban több olyan esettel is találkoztam, amikor 1-1 párjelölt teljesen más fázisban élte az életét, mint én.
Mindez annyit jelent, hogy több csaj inkább a családalapításra és a gyerekszülésre összpontosított, nyilván azért, mert már túl voltak/vannak olyan dolgokon, amiken jómagam még nem estem át (önállósodás, karrier, nagy utazások, továbbtanulás, bulizós korszak stb.).
A felsoroltak közül nekem a bulizós korszak szó szerint kimaradt az életemből; leginkább azért, mert sohasem volt rá igényem, ill. jobban szeretem a csendes elfoglaltságokat.
Persze a baráti találkozókra nem mondok nemet, ha az időm engedi.
A továbbtanulás is kimaradt, mert az általános iskola utolsó 2 éve, ill. a középiskolák nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna (ennek legfőbb oka, hogy akkor nem találtam önmagam).
Az önállósodás fontosságáról nem kell beszélnem, hisz mindannyian tudjuk, miért fontos.
A karrierre nem azért helyezek nagy hangsúlyt, mert annyira karrierista lennék (mivel őket hajlamos vagyok önzőnek titulálni), hanem azért, mert eddigi pályafutásom nem nevezhető egy sikertörténetnek.
Sajnos a tanulás és a karrier az, ami eddig nem hozott számomra sikert, leginkább a saját hibáim miatt.

Visszatérve az eredeti témához: magányosnak lenni elég rémes dolog.
Ez nem összetévesztendő az egyedülléttel, amire mindig van igényem; persze nem viszem túlzásba.
Ha lenne egy párom, akivel megoszthatnám minden jó és rossz élményemet, akkor jóval kisebb lenne az egyedüllétre vonatkozó igényem.
De - mint az látható - nem igazán sikerül olyat találnom, akivel teljesen egy hullámhosszon vagyunk.
Tovább tetézi a gondokat, hogy az udvarlás terén kissé kiestem a gyakorlatból, így az esélyeim némileg romlottak.
A másik problémám, hogy úgy érzem, a belső tartalmam igazából senkit nem érdekel és többen voltak, akik azt mondták, hogy változzak meg.
Eszemben sincs, mivel az egyéniségem hozzám tartozik; változtatni nem tudok rajta, legfeljebb finomítani.
A finomításra, frissítésre szükségem van, mert számos zavaró hibával vagyok tele, ami miatt úgy érzem, több hibám van egy átlagos emberhez képest.
Nemrég olyanra is volt példa, hogy egy kedves ismerősömmel lelkiekben közel kerültünk egymáshoz, holott az egyéniségünk és a partnerrel szembeni elvárásaink eléggé különbözőek.
Ennek ellenére úgy tűnt, lesz belőle valami, ám végül mégsem teljesedett be a dolog.
Nem ez volt az első ilyen/ehhez hasonló esetem: többször is elbuktam már amiatt, hogy nem vágtak egybe a felek elvárásai (az eddigi párkapcsolataim is részben emiatt értek véget).
Sajnálatos módon ilyen esetekben többször is beleestem abba a hibába, hogy csak a köztünk lévő hasonlóságokra összpontosítottam, míg a különbségeket nem (igazán) vettem figyelembe.
Örülök ugyan, hogy rájöttem e nagy (?) hiányosságra, de úgy vélem, mégsem jutottam vele sokra.
Emellett az is problémát okoz számomra, hogy már nem tudom, milyen módon ismerkedjek.
A társkereső oldalakban már nem bízom, mert rengeteg olyan lány van rajta, akik csak heccből vagy épp barátkozásból regisztrálnak (többnek van párja is), ill. a legtöbb adatlap semmitmondó, esetleg nem tükrözi a valóságot.
A munkahely úgyszintén kiesik, mert ott minden fiatal hölgyemény foglalt, ill. nem az eseteim.
Ismerősi körben is csak kevesen vannak, akik jók lennének, ill. lenne realitása egy kapcsolatnak.
Így nem meglepő, ha a párkeresést már sokadjára is feladtam, hiszen azt vettem észre, hogy hiába küzdök és teszek valamit, mégsincs eredménye.
Erről leginkább a kedves hölgyvilág tehet; és nem azért írom ezt, mert annyira tökéletes lennék, hanem azért, mert nem értékelnek engem igazán.
Úgy érzem, hogy az emberségem, a természetem, az igényességem és az egyedi stílusjegyeim sajnos nem elegendőek ahhoz, hogy felkeltsem bárki érdeklődését annyira, hogy tartós, akár életre szóló kapcsolat alakuljon ki.
Egyáltalán a belső értékek miért nem elegendőek egy kapcsolathoz?
Mi kell ahhoz, hogy sokkal érdekesebb legyek?
Mi az, ami hiányzik belőlem?
Miért fogok ki sűrűn olyan csajokat, akik sok dologban különböznek tőlem?
Miért fogok ki olyanokat, akiknek már a gyerekvállalás jár az eszükben?
Komoly kérdések, melyekre már jó hosszú ideje keresem a válaszokat, de még nem sikerült megtalálnom.
Csak egy dolog biztos: a magány egyre jobban ellep, és félő, hogy nem fogok belőle kilátszani.

Befejezésként annyit írnék, hogy az eddigi fejezetekhez hasonlóan ez is tömény pszichológiai anyag, ami hűen tükrözi mindazt, amit átélek a mindennapokban.
Nagyon örülnék neki, ha a párkapcsolati gondjaim is megoldódnának, hiszen ha az ember mellett van valaki, aki igazán szereti, tiszteli, megbecsüli, megérti és elfogadja őt, akkor biztosan jobban érzi magát.

Szép estét és jó éjszakát Mindenkinek!

8. fejezet

Sziasztok!


Mai írásomban egy olyan dologról lesz szó, ami nagyon régóta (óvodás korom óta biztosan) problémát jelent számomra, de mindez idáig szemet hunytam felette.
E problémám lényege, hogy családi körben alig bírok beszélni a barátaimról, kollégáimról, egyéb ismerősökről; ha pl. a szüleim érdeklődnek arról, kivel találkozom, ill. hogy kikkel sikerült jobban összebarátkoznom egy közösségben (iskola, munkahely stb.), akkor csak szűkszavúan és többnyire név nélkül beszélek a számomra kedves emberekről.
Főleg iskolás koromban volt jellemző, hogy nehezen beszéltem arról, kikkel sikerült szorosabb kapcsolatot teremteni, ill. arról is, hogy kivel/kikkel kerültem összetűzésbe egy adott nap.
Amikor anyuék érdeklődtek ilyen dolgok felől, akkor valamilyen rejtélyes okból olyan zavarttá váltam, hogy dadogtam és/vagy összefüggéstelenül beszéltem.
Ez a tulajdonságom mind a mai napig kísért, holott elvileg teljesen normális, ha 1-1 érdeklődő jellegű kérdést kapok.
Szégyen, nem szégyen, legalább 20 éve él velem ez a probléma és nem sikerült rájönnöm sem az okokra, sem a megoldásra.
Persze mindenkinek vannak titkai, ill. jómagam elég zárkózott természettel lettem megáldva (vagy én alakítottam így?), de úgy vélem, ebben a kérdésben túlságosan elszaladt velem a ló, és már-már betegesnek tűnnek a titkolózásaim.
Ennek mentségére legyen mondva, hogy bizonyos dolgokat (pl. randevúk) egyszerűbb a színfalak mögött űzni, mintha egyből lelőném a poént.
Ez részben babonából alakult így, mert régebben előfordult, hogy ha ilyen jellegű dologról már az elején beszéltem, az megzavart a gondolkodásban és a cselekvésben, valamint nem úgy történtek a dolgok, ahogy elterveztem.
Most, hogy különböző okok miatt többé-kevésbé szét vagyok csúszva, eléggé kijönnek rajtam az ilyen rejtett gondok.
Sajnos részben az én saram, ha valami nyomaszt belülről, mert sokszor azt hiszem, hogy egy probléma magától elmúlik és csak akkor cselekszem, ha már nagy a baj.
Ehhez kapcsolódik még, hogy a bajaimat 100-ból 95 esetben magamba fojtom, hogy senkinek ne tűnjön fel.
Olyan szempontból érthetetlen, miért cselekszem így, mert legtöbbször az arcomra van írva, hogy pozitív vagy negatív dolgok történnek velem.
Az ilyen ellentmondásos cselekedetem oka az lehet, hogy egyik irányból azt hallom, a legkisebb bajommal is forduljak valakihez, a másik irányból pedig azt, hogy nem kell minden aprósággal máshoz rohangálni (legyen szó betegségről, bánatról, örömről stb.); ezek után találjam ki, hogy melyik a megfelelő lépés.
Ugyanez a helyzet akkor is, ha könnybe lábad a szemem olyannyira, hogy sírni tudnék.
Legtöbbször elfojtom, mert a külvilág nem tolerálja, ha egy férfi sír; ugyanakkor olyat is hallottam, ha valamilyen bánat gyötör, egyszerűen adjam ki magamból, nem törődve a külvilággal.
Ezek közül melyik a helyes eljárás?
Kissé hülyének érzem magam, hogy ilyet kérdezek, de tényleg nem tudom, hogy ilyen zavaros helyzetekben mit lehet tenni.
Rám nézve még nagyobb szégyen (?), hogy az ilyen gondokon egy átlagos földi halandó gond nélkül túllép, addig én a legkisebb problémákon is fennakadok.

Egyesek számára olyan lehetek, mintha retardált lennék - ennek persze semmilyen alapja nincs, hisz nem szorultam rá a speciális kezelésekre.
Persze vannak napok, mikor úgy érzem, mintha valahonnan megszöktem volna, de ez az érzés mindig csak átmeneti.
Ezzel együtt élni nehéz és még nehezebb feltárni ill. megoldani ennek okait és megoldásait - írom ezt úgy, hogy mindez már régóta foglalkoztat.
Éppen ezért elég sokat agyalok a lehetséges megoldásokon, de még mindig nem leltem a helyes válaszokra
Emellett gyakran elkövetem azt a hibát, hogy ha jó napom és jó kedvem van, akkor nem foglalkozom a bajokkal; egyszerűen félredobom és lesz*rom az egészet.
De mikor jön egy mélypont, akkor meg csak a panaszkodás és a reklamálás van.
Vélhetően a stabilitás és a kiegyensúlyozott élet hiánya az, ami minden bajok okozója; korábban erről is írtam, de sajnos a rendezett életnek/életvitelnek azóta sincs nyoma.
Ha történik is valami a kedvező változás érdekében, az eléggé lassan és látványtalanul megy végbe; és persze sokszor tanácstalan vagyok azért, mert nem tudom, hogy kezembe vegyem-e az irányítást vagy hagyjam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy.
Hogy tovább fokozzam a körülöttem kialakult káoszt, igen kevés fogalmam van arról, hogy hogyan vegyem kézbe a sorsom alakulását.
Erre pedig égető szükségem lenne, hiszen az önmagában nem elég, ha csak úgy sodródom az árral, esetleg vele szemben akarok úszni.
Eddig sem voltam könnyű eset, de ezek után még kevésbé leszek az.
Alighanem a megoldás abban rejtőzik, hogy amit lehet, hozzak helyre magam körül, sok időt szenteljek a kedvenc időtöltéseimnek ill. vegyek részt valamilyen tréningen, hogy az eddig felsorolt problémák ne okozzanak leküzdhetetlen akadályt.

Mit írhatnék még?
Azt gondolom, hogy a lényeget leírtam, ami nem tűnik nagy durranásnak, de számomra mégis az; leginkább azért, mert sokszor nehéz összerakni a gondolataim, így maga az írás elég sok időbe telhet.
Viszont az nagy fegyvertény, hogy az írás némileg könnyít rajtam, még ha a gondjaimat nem is oldja meg.
Azzal zárom írásom, hogy remélhetőleg sikerül megoldanom a "titkos utak" és a sorsom alakulásának gondjait.

További Szép Estét és Kellemes, Napsütésben Gazdag Hétvégét Kívánok Mindenkinek!

7. fejezet

Üdvözletem Mindenkinek!


Ahogy a legutóbbi bejegyzés alkalmával ígértem, az elmúlt hetekben tapasztalt széthullásomról osztom meg gondolataimat.
1 hónap alatt 2 betegállomány, ezen kívül a munka körül tapasztalható bizonytalanság és a társkeresésben átélt sorozatos kudarcok miatt mentálisan és fizikálisan egyáltalán nem állok a helyzet magaslatán.
A fizikai problémák leginkább fáradékonyság formájában jelentkeznek; emellett többször is megesett, hogy éjjel rosszul aludtam, ill. semmihez nem volt kedvem.
Érzem, hogy ez az állandó mélypont kikészít; és bár voltam múlt héten szabadságon, nem sikerült semmilyen módon feltöltődnöm.
Február végén, március elején torokgyulladás, magas láz és fejfájás kínzott, e hét szerdán pedig a bal kezem fájdalma miatt kerültem kényszerpihenőre.
A kezem azóta szépen javult, viszont lelkileg sehogy sem tudom magam összerázni.
A fizikai értelemben tapasztalt fáradékonyságnál vélhetően a változékony idő is szerepet játszik, de biztosabb, hogy a mentális gondjaim járják át a testem, amik miatt gyakran vagyok fáradt és kedvetlen.
Leginkább a munkahelyi gondok kavartak be nekem, mert nem tudom, hogy következő hónapban is fogok-e dolgozni, vagy kereshetek új helyet - ez pedig egyáltalán nem egyszerű.
Nemcsak azért, mert protekció nélkül nehéz munkahelyet találni, hanem azért is, mert félő, hogy a korábbi munkanélküli időszakom elkezd kísérteni.
Ennél is nagyobb gond, hogy szélesebb körben nem szeretek beszélni a gondjaimról, mert gyakran csak okoskodást és közönyösséget tapasztalok magam körül.
Könnyű mondani: "Keresni kell.", "Oldd meg a problémádat!", "Csak az nem talál munkát, aki nem akar." és még folytathatnám....
Csupa felszínesség, amit a külvilágban gyakran tapasztalok.
Néhány (vagy inkább sok) ember úgy beszél, mintha könnyű lenne állást találni és bele sem gondolnak, milyen érzés partvonalon kívülre kerülni.
Ugyanakkor elismerem, hogy vannak bizonyos hiányosságaim, amik megnehezítik a dolgomat - pl. többet agyalok, mint cselekszek; de úgy vagyok vele, hogy értelmetlen lépéseket nem (szívesen) teszek.
Mindegy, van néhány reménysugár a közeljövőt illetően, de amíg ez nem biztos, addig főhet a fejem.
A társkeresés problémáit egy korábbi részben részletesen leírtam, így bővebben nem kommentálom.
Jelenleg ezen a téren nagy a pangás, épp a szétcsúszott lelki világom miatt.

A felsorolt gondok miatt sokszor nem tudom, mibe fogjak bele, ill. a folyamatokat milyen sorrendben végezzem el; így joggal érezhetem azt, hogy nem tudom, hol áll a fejem.

Mostani írásom kissé tömörre és rövidre sikeredett, de a lényeget tartalmazza.
Azonban ennél is fontosabb, hogy az írás hatására kissé felengedtem; már nem nyomasztanak annyira a dolgok.
Persze ettől a bajok még nem tűntek el; a következő napokban/hetekben dől el, hogy sikerül-e mindenre megoldást találni.

További Kellemes Délutánt Mindenkinek!

6. fejezet

Szép Estét Kívánok!


Előző írásaim során a világ azon dolgairól írtam, melyek szerintem rosszul és hibásan működnek.
Mindez nem lenne kerek, ha a saját hibáim nem kerülnének megemlítésre, mert nekem is van bőven; ebben nem igazán különbözök más emberektől, mert mindenkinek megvan a maga gyenge pontja.
Érzésem szerint a leggyengébb pontom az, hogy könnyen kibillenek az egyensúlyomból; legalábbis lelki értelemben.
Ha valaki csúnyán, kiabálva, agresszíven, bunkón beszél velem, attól elég könnyen összerezzenek; ez pedig újabb támadási felületet ad a másik félnek.
Amikor valaki így szól hozzám, az beindít az agyamban valamit, amit szándékos támadásnak és gyűlöletnek könyvelnek el az agysejtjeim.
Hogy mindez miért történik, még a mai napig sem sikerült rájönnöm; viszont az bebizonyosodott, hogy a pszichés önvédelem és visszatámadás területén igen komoly hiányosságaim vannak.
Hogy mióta tudok erről, arra nehéz lenne válaszolni; csak annyit tudok, hogy ez a dolog már elég régóta velem van, de egészen kb. 3 évvel ezelőttig nem foglalkoztam vele, mert nem tudtam, hogy mi is az igazi probléma.
Amikor ilyen történik, az alábbiak játszódnak le bennem:
- remegő végtagok,
- elakadó lélegzet,
- teljesen elakadó, vagy szaggatott/zavaros beszéd,
- szaporább szívverés,
- lehangoltság.
Mivel a pszichés önvédelmem gyakorlatilag hiányzik, és gyerekkoromban volt egy rövid "verekedős" időszakom, így gyakran az játszódik le bennem, hogy a szóban zaklató egyént legszívesebben tettlegességgel tenném helyre.
Ugyanakkor ez sem valósul meg, mert van bennem valami, ami meggátolja az ilyen cselekedetet: egyrészt azért, mert büntetlenül nem úsznám meg, másrészt azt gondolom, hogy egy ilyen alávaló, senkiházi sz*r alak nem ér annyit, hogy bemocskoljam miatta a kezem.
Ezen kívül a testi sértés nem igazán fér össze az alapból békés, többnyire hidegvérű természetemmel.
Így viszont eléggé bajban vagyok, mert nem tudok egyéb módszert, amellyel a "támadót" könnyen és hatékonyan le lehetne szerelni.
Ilyen jellegű szóbeli támadásnak veszem azt is, ha valaki olyan dolgokkal viccel, amiről azt gondolom, túlmegy minden határon (pl. szexuális beállítottság, rokonok, ősök emlegetése trágár szavakkal stb.) - félreértés ne essék, én is szeretem a humort és a viccet, de van egy határ, amikor elég nehezen, vagy tényleg nem tudom elválasztani a komoly és a vicces dolgot.
Az ilyet szoktam (talán tévedésből) alpári humorként elkönyvelni és az agyam sokszor ezt is támadásnak veszi, aminek következtében a fentebb említett tünetek megjelennek.
Sajnos ezzel sem nagyon tudok mit kezdeni; épp azért, mert a támadást nem tudom megkülönböztetni a viccelődéstől.
Ilyen esetben gyakran megjelenik nálam (számítógépes szóhasználattal élve) a lefagyás; ekkor az történik, hogy meglepett arccal egyszerűen megmerevedek és nézek ki a fejemből csodálkozva, "Mi van???" kérdéssel.
A lefagyás oka, hogy ilyen esetben sosem tudom, mivel támadjak vissza: találjak ki valami hasonló "viccet", vagy erélyes fellépéssel szereljem le a "támadó felet".
Minden egyes ilyen tünet gyakran előjön abban az esetben, ha belebotlok bizonyos embertípusokba:
- sokat kérdező,
- rámenős,
- okoskodó,
- mindent megmagyarázó.
Ebből ki kell emelnem a sokat kérdező típust, mert gyakran találkozok ilyenekkel.
Mivel (sokak szerint) a lexikális tudásom elég magas szinten áll, így a sokat kérdező emberek hajlamosak megtalálni a hülyeségeikkel, kérdezz-felelek vagy szívatás formájában.
A túl sok kérdés egy idő után fárasztóvá válik számomra, aminek következtében könnyebben felkapom a vizet - ennek oka, hogy sokszor felkészületlenül ér a dolog, ill. nem tudom megítélni, hogy aki ennyit kérdez, az ennyire hülye, ennyire érdeklődő vagy csak szimplán be akar húzni a csőbe, esetleg tesztelni a tűrőképességemet.
A többi típusnál is megjelennek hasonló tünetek; azzal a különbséggel, hogy kérdések helyett kijelentő mondatok hangzanak el.
Legjobban azt gyűlölöm, amikor valaki annak ellenére megvan győződve a saját igazáról, hogy zöldségeket beszél és/vagy tudja, hogy az igazság nálam van.
Az ilyen, "csakazértis nekem van igazam van" emberektől kiver a víz, mert számomra nagyképűnek és arrogánsnak tűnnek.

Sajnálatos módon a határozottság sem tartozik az erősségeim közé; leginkább akkor jön elő, ha fontos dolgokban kell dönteni, ill. ha a fentebb említett támadásokat vissza kell verni.
Ez a hiányom leginkább arra vezethető vissza, hogy igyekszem normális és kedves lenni az emberekkel (már aki megérdemli); ha valami nem tetszik, azt nem mondom meg, hanem savanyú pofával reagálok.
Ehhez hozzájön, hogy a határozottságot és a bunkóságot gyakran összekeverem - hogy ez mitől van, halvány fogalmam sincs.
Lehet, hogy hülye vagyok, ha 27 év nem volt elég arra, hogy rájöjjek eme furcsa jelenségek okára, ill. a megoldásra - az viszont remélhetőleg mindenki számára jelzésértékű lesz, hogy e területen mindenképp fejlődnöm kell.
Azt sem tudom, hogy ezen dolgokat miért nem tudom kezelni.
Kimaradt a génjeimből?
A lustasággal függ össze?
A Jóisten tudja, talán még ő sem.
Továbbá felmerül bennem az a kérdés is, hogy lehet-e javítani ezen hiányosságokon?
Ha igen, mivel és hogyan?
Eddig kielégítő választ nem kaptam ezen kérdésekre, max. némi okoskodást.
Ilyen esetben tudom irigyelni az "egyszerű földi halandókat", hogy sok ember könnyen megoldja ezen gondokat, ill. leperegnek róluk a sértő, bántó szavak.

A harmadik, említésre méltó nagy hibám, hogy ha valami negatívum történik, akkor mentálisan elég könnyen szétesek, elvesztem a hitemet és lehangolttá válok; sok esetben nehéz visszahozni a derűt és a jókedvet belém.
Jóllehet, ezen a téren az idő múlásával fokozatos javulást érek el, mégis bőven van még tennivaló.
Vannak helyzetek, amikor könnyen feladom és hagyok mindent a francba; de olyan is van, hogy látszólag feladom, gyakorlatilag viszont tovább rugdosom magam.
Előfordul ezek ellentéte is: látszólag minden eszközzel azon vagyok, hogy sikerüljön valami, lélekben viszont már rég feladtam; ill. addig hajtom magam, míg nem érem el a célom.
Ilyen szempontból a végletek emberének érzem magam.

Visszatérve a határozottságra: társkereső oldalakon elég sok lány/hölgy elvárásai között szerepel, hogy egy férfi legyen határozott.
Szégyen, de be kell vallanom, nem vagyok tisztában azzal, hogy ez a szó mit takar valójában.
Tudjon dönteni?
Jó legyen a probléma-megoldó képessége?
Vagy egyszerűen csak tudja távol tartani a betolakodókat?
Hülye kérdések lehetnek, de egyben fontosak is, elvégre jól érezném magam a bőrömben, ha kézben tudnám tartani a dolgokat és kiváló irányító lennék a magam emberi módján.
Ha ezekre nem találom meg a választ, akkor "halott ember" vagyok; úgy értem, esélyem sem lesz arra, hogy a céljaimat elérjem.
Persze a saját rossz tulajdonságaim mellett a külső körülmények (lenézés, el nem fogadás, meg nem értés, alábecsülés) is erősen hátráltatnak, de ezekkel is kevesebb gond lenne, ha a gyengeségeimet felszámolnám vagy enyhíteném.
Ha ezt sikerül elérnem, akkor egy nagy kő esik le a szívemről és könnyebben haladhatok az utamon, mely sokkal kátyúsabb, mint akármelyik magyar út :)

Lényegében ennyi volt mára; következő fejezetemben arról fogok írni, hogy az utóbbi 1-2 hétben (a sok pihenés ellenére) mentálisan kissé széthullottam, aminek hátterében több dolog is állhat.

"Napsugaras jó éjszakát!" - ahogy Hofi Géza egyik műsorának címe elhangzott :)

5. fejezet

Üdvözletem!


Legutóbbi írásom alkalmával (enyhén szólva) magam alatt voltam, ami sajnálatos módon a blogírásomra is kihatott.
Még ma délelőtt is elég nyomott voltam, de ahogy múlt az idő, a rossz kedv is fokozatosan eltűnt :)
Jelen helyzetben már egész derűs vagyok és próbálom a gondokat ilyen-olyan módon enyhíteni, több-kevesebb sikerrel.
A rossz hír az, hogy ez az enyhítés (orvosi nyelven mondva) csak tüneti kezelés, mivel a problémák okait nem szünteti meg; ehhez több és mélyebb energia befektetésére van/lenne szükség....
A legutolsó írásomban (az előzőekhez képest) nagyobb szerepet kapott a társkeresés, mint az eredeti téma (el nem fogadás, meg nem értés), de mégis ki kellett vesézni, elvégre a két téma sok tekintetben egy szálon fut.
A derűs hangulat jóvoltából másképp látom a dolgokat; ugyanakkor a párkereséssel megfogalmazott pesszimista meglátásom nem igazán enyhült.
Persze voltak sikerélményeim a szebbik nem képviselőivel, de összességében továbbra sem állok jól.

Most a társkereső oldalakat, pontosabban az ott szereplő hölgykínálatot veszem górcső alá.
Maguk az oldalak elég változatosak: némelyik oldal még jónak és áttekinthetőnek mondható, némelyik viszont áttekinthetetlen, bonyolult vagy csak szimplán sz*r.
Abban viszont megegyeznek a "jó" és "rossz" oldalak, hogy a kínálat nők terén finoman szólva is siralmas.
Tele vannak az oldalak hiányosan, esetleg nem a valóságnak megfelelően kitöltött adatlapokkal, de az sem elhanyagolható szempont, hogy egyes hölgyek meglehetősen visszatetsző írásokat tesznek közzé, ill. többen eléggé el vannak szállva maguktól.
Visszatetsző írásra egy példa:
"Ha otthon laksz anyukáddal, Ő csomagolja a hamidat, kelt reggel, nem tudod, mit akarsz az életedtől..., inkább haladj tovább!" - idézet a Startrandiról.
Hát no comment!
Bevallom, 27 évesen még velem is előfordul, hogy anyu készíti el a kajámat, de szerintem ebben semmi rossz nincs.
És mindez nem egyenlő azzal, hogy valaki egy vajas kenyeret sem tud elkészíteni; úgyhogy nem illik a két dolgot egy kalap alá venni.
Kérdem én: mi rossz van abban, ha valaki még a szüleivel lakik?
Annak nem lehet párja, vagy hogy a lótúróba gondolják ezt egyesek???
Amikor ilyeneket olvasok, gyakran felháborodok (persze csak magamban), hogy mivé lett ez a világ.
Ilyenkor óhatatlanul azt gondolom, hogy a mai hölgyvilágnak nem társ kell, hanem egy két lábon járó pénztárca/hitelkártya/bankkártya - ha azt nézzük, hogy a mai világban minden a pénzről szól, akkor nincs mit csodálkozni.
Erre van egy kitűnő idézet a Bikini egyik vadonatúj dalából:
"Egy eszement világban élek valahol Európában
Ahol a nyugat a zsírjába fullad, a kelet a nyomorúságába
Ahol gazdagnak szabad csak lenni
A szegénynek meg kell halni"

Itt a hangsúly a 3-4. sorban van, miszerint a szegénység üldözendő.
Azzal még nem is lenne baj, ha megfelelő eszközökkel lenne felszámolva; ehelyett csak tovább nő a gazdag - szegény rétegek közti különbség.
Hogy ez kinek és miért jó, nem sikerült rájönnöm.
Mindenesetre elég sötét jövőkép tárul elénk, ha mindent a pénz mozgat - beleértve az eredeti témául szolgáló társkeresést is.

Az adatlapokon gyakran olvasni az "ideális jelölt" rovatban olyanokat, amik nemcsak ellenszenvesek, hanem felszínesek is.
Csak néhány példa: sportos testalkat, felsőfokú végzettség, magas termet, legyen saját lakás/ház, autó, magas fizetés.
Hogy is mondjam: a hajam égnek áll, mikor ilyeneket olvasok; és néha bosszankodok, hogy miért nem rendelkezem egyik adottsággal sem.
Nyilván könnyebb lenne a dolgom, de akkor mind gyakrabban találnának meg az üresfejű, önmaguktól elszállt egyének.
A fentebb felsoroltak mellett az olyan elvárásokat is diszkriminációnak tartok, mint a "ne legyen otthonülő, ne legyen lusta, ne legyen visszahúzódó stb."
Joggal írhatom, hogy mindez diszkrimináció, hiszen ha valaki ilyen tulajdonságokkal bír, de emberileg egy nagy bunkó, akkor mindezen jellemzők egy kalap sz*rt nem érnek.
És ami még jellemző a Kedves Nőkre, hogy jobban buknak a nagy dumás egyénekre akkor is, ha az a bizonyos férfi egyén nem az, akinek mondja magát.
Nem számít nekik, ha az illető hazudik; csak legyen lehengerlő szövege.
A magamfajta "szürke egér" (legalábbis külsőleg) az nem kell, mert nem látványos.
Az is egy tipikus tulajdonság, hogy a nőknek gyakran sír a szájuk, ha az általuk istenített "szépfiú" ejti őket vagy rosszul bánik velük - ebből gyakran azt szűröm le, hogy a nők (tisztelet a kivételnek) szeretnek szenvedni.
Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy némelyik akkor is a kiválasztott férfi mellett marad, ha az mindennap félholtra veri, megcsalja őket ill. bármilyen disznóságot csinál.
Mit lehet szeretni egy agresszív, verekedős személyben?
Talán az a titok nyitja, mint az állatvilágban? - mely szerint az ilyen férfiak töltik be a domináns hím szerepét.
Ha ez így van, akkor esélytelen vagyok mindennemű kapcsolatra.

Fentebb írtam a leggyakoribb elvárásokról.
Ezek közül kiemelném a felsőfokú végzettséget.
Találkoztam már olyan leírással, amiből ordított, hogy az adatlap gazdája szerint csak az számít okosnak és intelligensnek, aki egyetemet/főiskolát végzett.
Ez a valóságtól eléggé távol áll, ugyanis az iskolai végzettség és az intelligencia az két külön dolog, ergo nem egyenesen arányosak egymással.
Ugyanis nem ritka, hogy valaki max. középfokú végzettséggel (8 általános, érettségi, szakmunkás...) okosabb az átlagnál, míg egy többdiplomás egyén hülyébb, mint a seggem.
Gyanítom, hogy azért is fontos a felsőfokú végzettség, mert aki ilyennel rendelkezik, annak nagy eséllyel (?) magas a fizetése, esetleg saját lakással/autóval rendelkezik.
Értem én, hogy fontos a biztos háttér, de párválasztásnál az ilyennek nem lenne szabad szempontként megjelennie, hisz óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi kell a nőnek?
Férfi kell, vagy egy két lábon járó pénzeszsák?

A magas termet és a sportos testalkat szokott még nagyon kiakasztani; aki alacsony vagy középmagas, ill. nem sportol, az már nem is ember???
Vagy hogy gondolják ezt egyesek?
Ha pedig ilyeneket olvasok, hogy "legyen társas, ne legyen visszahúzódó, otthonülő, lusta", akkor "eszem-f*szom megáll" - hogy "klasszikustól" idézzek.
Mitől jobb egy társas ember, mint egy kevésbé társas?
Nem is tudom, minek kérdezem, elvégre a lehetséges okra rájöttem: a legtöbb földi halandó eléggé egysíkúan gondolkodik ezzel kapcsolatban (is) - eszerint aki társas ember, az vidám és kiegyensúlyozott, míg a kevésbé társas csak egy megkeseredett, életunt, búvalb*szott remete lehet.
Ez a meglátás elég sokmindenben sántít; elismerem, nem vagyok a világ legvidámabb embere, de elsősorban nem azért vagyok lehangolt, mert társaságba ritkán járok - mindig is magamnak való voltam, ennek ellenére jól érzem magam a bőrömben.
A probléma ott van, hogy sokan nem hajlandóak így elfogadni.
Miért akarnak engem megváltoztatni?
Ez a kérdés már régóta rejtély számomra.
A lustasággal nem tudom, mi a probléma, hogy sok nő számára negatívum.
Semmivel nem rosszabb, mint Duracell-nyuszinak lenni.
Hogy valaki visszahúzódó/visszafogott, az sem olyan tulajdonság, ami elől menekülni kellene.
Egy férfinak ugyanúgy van lelkivilága, ill. legalább ugyanannyi joga van kimutatni az érzelmeit, mint egy nőnek.
Nem értek egyet azzal az idejétmúlt, primitív meglátással, hogy az érzelmek kimutatása (pl. sírás, félelem) egyenlő a gyengeséggel.
Éppen ellenkezőleg: az érzelmek kimutatása erősebbé tehet - legalábbis emberileg mindenképp.
Persze velem is gyakran megtörténik, hogy nem mutatom ki, amit érzek (sokszor elfojtom), de ennek inkább a hátrányait érzem.

Nincs még vége a gondolatoknak, csak már elálmosodtam; ilyenkor nehezebb alkotni.
Folyt. köv.

Jó Éjszakát Mindenkinek!

4. fejezet

Szép Estét Mindenkinek!


Legutóbbi írásom alkalmával az el nem fogadás és a meg nem értés problémáit vetítettem át a társkeresésre.
Be kell valljam, az előző fejezet írása némi keserűség és indulatosság hatására történt, hiszen a mai világban minden bizonytalan.
Semmire nincs garancia, legyen szó párkeresésről, karrierről, egyebekről....
Ami azt illeti, a mai nap során az járt a fejemben, hogy van-e értelme a társkeresés folytatásának.
Nem véletlenül vannak komoly kétségeim: az előző részekben megénekelt el nem fogadás, meg nem értés stb. teszi leginkább értelmetlenné az egészet.
Ráadásul az eddigi tapasztalataim is azt mutatják, hogy jó esetben barátságok szövődnek 1-1 lehetséges partnerjelölttel, ill. ha mégis lesz kapcsolat, annak hamar (értsd: pár hónap múltán) vége szakad.
Az ok egyszerű: aki nekem bejönne, az nem érdeklődik "úgy" irántam - akinek bejövök, az iránt viszont én nem mutatok nagy érdeklődést.
Utóbbi esetnél tipikus példa: az aktuális párom vagy párjelöltem szó szerint megfojt a túlzott ragaszkodásával (pl. folyton velem akar lenni, félóránként rám telefonál, összeköltözéssel és/vagy gyerekkel nyaggat stb.)
Most ugyan találkozgatok valakivel, de fogadni mernék rá, hogy a barátságnál ez sem lesz több.
Hogy miért?
Semmi különös oka nincs, csak a megérzésem ezt sugallja.

Ez is csak azt mutatja, hogy az egész párkeresésnek gyakorlatilag semmi értelme.
Jóllehet, most leginkább a fáradtság beszél belőlem, ennek ellenére mégsem hiszek abban, hogy valaha is megtalálom a nekem való párt.
Szó szerint úgy érzem magam, mint egy számkivetett, akit senki nem hajlandó befogadni.
Szép dolog, mondhatom :(
Ennyire ellenszenves lennék?
Rondán nézek ki?
Vagy mi a jó fene van, amiért senkinek nem kellek?
Most egyszerre vagyok indulatos és lehangolt, mert igazából semmit nem értek ebből az egészből.
A kérdések sorát folytatva: hiányzik belőlem valami, amivel le tudok nyűgözni?
Ha igen, akkor mi hiányzik?
Ezen kérdéseket már elég sokszor feltettem, de válasz sosem jött.
Naná, hogy nem jött, mert ha valaki mégis válaszolt, az rendkívüli módon el volt tévedve.
Egy átlagosan gondolkodó ember szerint csakis én lehetek a hibás, mert szerintük nem vidámságot sugárzok, hanem keserűséget, ill. nincs bennem semmi olyan, amivel felkelthetem egy lány figyelmét.
Unom már, hogy mindenki egy fatökű baromnak néz.
Az egy dolog, hogy sokszor esetlenül cselekszem, de annyira ügyefogyottnak sohasem éreztem magam, hogy ne tudjak valakit elbűvölni.
A sok károgó ember pedig (elnézést a kifejezésért, de) bekaphatja a f***omat, mert milyen dolog már az, hogy segítő szándék helyett csak a károgás és a kritizálás van?
Persze, hogy ez az egész lerombolja az önbizalmamat, mert magam körül csak a negatív hullámokat érzékelem; így viszont a kevés, de annál pozitívabb hullámról folyton elfeledkezem.
Tudom, hogy vannak drukkereim is, de valahogy mégis úgy érzem, hogy sokkal többen látnák szívesebben a bukásomat, mint a tündöklésem.
Na jó, ez elsőre talán üldözési mániának tűnhet, és (ahogy említettem) csak a fáradság beszél belőlem; mégsem hiszek abban (eléggé), hogy lesz valaki, akinek én jelenthetem majd a világot.

Mindegy, nem szeretnék senkit sem letörni, de mégis le kellett írnom, ami bennem volt; akkor is, ha tele voltam/vagyok tüskékkel.
Számomra sosem volt könnyű a párkeresés; és nem azért, mert nem csajozgattam orrba-szájba, hanem azért, mert nem sokan tudtak eddig elfogadni és megérteni.
Hogy volt-e rá akaraterő a másik félben az már más kérdés; nem is érdekel.
Mindig is olyan kapcsolatra vágytam, ahol mindkét fél véleménye számít.
Ehhez képest több esetben csak úgy járhattam volna valakivel, ha csak egy bábu leszek a kapcsolatban - értsd: az én véleményem lósz**t sem ér, valaki rám akaszkodik a túl sok beszéd vagy a fojtogató ragaszkodás segítségével és még sorolhatnám.
Félreértés ne essék: a ragaszkodással nincs gond, de van egy határ, ami után az egész már inkább átok, mint áldás.
Ha pedig valaki túl sokat beszél, ill. túl sokat kérdez, az nekem igen fárasztó és csak arra jó, hogy felzabálja az agysejtjeimet (előre is bocsánat azoktól, akiket esetleg megbántok ezzel, de van egy határ, ami után érdemes kímélő üzemmódba kapcsolni).
Ugyanígy nem díjazom azt sem, ha a másik fél meg sem hallgat és csak a saját igazát hangoztatja akkor is, ha hülyeségeket beszél.
Nagyon nem szeretem az olyan embereket, akik elvárják, hogy mindig övék legyen az utolsó szó.
Hogy miért nem?
Mert az ilyenek (többnyire) azt hiszik magukról, hogy mindenki felett állnak és akkora a pofájuk, hogy be sem férnek vele a lakásukba.

Azt hiszem, most is sikerült megkeverni a dolgokat, de némi könnyebbséget érzek magamon, mert megszabadultam ettől a nyomasztó tehertől.
Jobb és derűsebb lettem ugyan az írás által, de mégis kételkedem a pártalálás sikerességében.
Folyton úgy érzem magam, mint egy örökös próbálkozó, akinek soha semmi nem jön be.
Pedig már voltak sikerélményeim az eddigi 4 kapcsolatomban; és ezek a szép dolgok bizony hiányoznak - nem kicsit, nagyon, hogy egy "klasszikust" idézzek :D
Tudom, hogy ugyanezen sikerélményeket nem élhetem át újra, de mégis jó lenne valami, ami egyrészt felidézi ezen kedves emlékeket, másrészt segít abban, hogy előrejussak.
Egyesek számára úgy tűnhet, mintha a múltban próbálnék élni, holott mindössze arról van szó, hogy szeretem továbbvinni, ill. újra és újra felidézni mindazt, ami egykoron szép volt.
Ha ugyanazt nem is, de hasonló dolgokat többször is át lehet élni, ami óhatatlanul felidézheti a múltat; ezzel a jövő is ígéretesebb lehet.
Természetesen számomra is fontos a jelen és a jövő, de sajnos mindkettő eléggé ingatag, így elég nehéz tervezni és végrehajtani; a múlt szép emlékei viszont olykor nagy segítségre vannak, ha át kell lendülnöm a jelen és a jövő nehézségein.

Zárásképpen annyit írnék (pontosabban kérdeznék): Hol vagy, nagy szerelem?
Szeretném végre meglelni, hogy lelkem nyugalomra és békére találjon, hogy aztán a jövőmet is építeni tudjam.
Talán eljön még az az idő, amikor már semmi kétségem nem lesz afelől, hogy megtalálom a nagy Ő-t; jelenleg viszont "be kell érni" azzal, hogy nem vagyok optimista ebben a kérdésben.
Nagyon rossz, hogy nem tudom az élményeimet megosztani valakivel, aki úgy igazán felnéz rám, és tiszta szívből, érzéssel mondja: "Te vagy a legférfiasabb fiú, akivel valaha is találkoztam.", "Te vagy a legnagyobb drágakő az Univerzumban.", "Te vagy a legemberibb ember, aki valaha is élt".....
Lehetne folytatni, ha lenne még ötletem, ill. ha nem érezném úgy, hogy mindjárt megszakad a szívem :'(
Ha ezen mondatokat valakitől visszahallanám, nem lennék messze attól, hogy örömömben elsírjam magam.
Önimádásról és -fényezésről természetesen szó nincs, csak annyira szeretnék hallani egy hasonlóan szép, szívből jövő mondatot, amitől felszabadult lennék, és (vasutas szóval élve) a döcögést felváltaná a robogás.

Elég hosszú befejezés lett; meglátom, hogy ezt a részt folytatom-e vagy más irányba megyek.

Jó Éjszakát és Sok Jó Élményt Kívánok a Hosszú Hétvégére!