2. fejezet

Szép Estét Mindenkinek!


Most "mindössze" 6 nap telt el az előző bejegyzés óta; ez már javulás a Bevezető és az 1. fejezet közötti, nagyjából 2 hetes szünethez képest :)
A helyzeten némileg segített, hogy ezen a héten táppénzen vagyok, mivel szombaton belázasodtam és begyulladt a torkom :(
Persze nem állt szándékomban betegnek lenni, de legalább van egy kis időm gondolkodni, ill. rendbe tenni bizonyos dolgokat.

Az előző 2 írásomban utaltam rá, hogy milyen a viszonyom a világhoz és az embereknek nevezett lényekhez.
Elismerem, nem volt fényes és vidám mindaz, amit leírtam; ennek ellenére mégis írásba kellett foglalnom a dolgokat, mert több dolog is nyomasztott egyszerre: a jelenkori gondok és a múltbeli sérelmek/kudarcok egyaránt.
A jelenben és a múltban egy gond közös: bizonyos közösségekben nem fogadtak el, ill. nem értettek meg mások.
Éppen ezért számtalanszor intéztem szidást a világra és az emberekre egyaránt, mert sokszor gondoltam azt, hogy mindenki összefogott ellenem.
Ez elsőre úgy hangozhat, mintha üldözési mániám lenne, de erről szó nincs: a saját bőrömön tapasztaltam meg elég sokszor, hogy az emberek hogy tudnak viselkedni az olyanokkal, aki csak egy kicsit is eltér tőlük.

Ismerve az emberek általános gondolkodását, azt gondolhatják rólam, hogy egy öntelt, egoista majom vagyok.
Miért?
Mert az emberek többsége felszínesen gondolkodik, és nem tudnak/nem akarnak a dolgok mögé látni.
Ezen gondolkodás szerint én el vagyok szállva magamtól és azt hiszem, hogy csak én lehetek okos, mindenki más pedig hülye.
Nos, így gondolkodni alapvető hiba, továbbá az ilyen állítások nem állnák meg a helyüket.
Mégpedig azért nem, mert tudom, hogy vannak, akik tudásban és gondolkodásban jóval magasabb szinten vannak hozzám képest, ill. nem űzök sportot abból, hogy az embereket lefikázzam azért, mert az agyukat nem használják eléggé.
Mindössze arról van szó, hogy (mint másoknak) nekem is megvan a magam véleménye és a magam problémái.
Azért sem lehetek elszállva magamtól, mert ha hibázok valahol, azt többnyire elismerem; valamint soha, egy rohadt szóval sem állítottam azt, hogy tökéletes lennék.
Attól még messze vagyok és vélhetően sosem leszek az, hiszen én sem vagyok egyéb, mint élő szövetekből álló organizmus, azaz embernek születtem, nem robotnak.
Ez nyilvánvalóan mindenki másra is igaz, ennek ellenére mégis sokszor azt gondolom, hogy nem is emberek, hanem emberszabású robotok között élek, mert az emberi tulajdonságok helyett a pénz és az anyagiasság irányít mindent.
Így persze joggal merül fel bennem a kérdés: ha már most ilyen moslék állapotok uralkodnak, mi lesz a jövőben?
Erre a kérdésre választ adhat a "Terminátor" című film, mely elég brutál film, de elgondolkodtató is a jövőre nézve.

Azt hiszem, kissé szélesre terítettem szét a problémát, de remélhetőleg jól szemlélteti azt, hogy miért is fontos a másik fél elfogadása és megértése.
Több ismerősömtől hallottam már vissza, hogy önbizalomhiányban szenvedek.
Ez természetesen igaz, és alighanem jogosan szenvedek tőle, hiszen ha olyan környezetben vagyok, ahol nem találom a helyem és önmagam, az engem nagyon könnyen fel tud őrölni; jobban, mint a kávét a daráló :)
Ezzel tulajdonképpen el is árultam azt, hogy ezen mi segíthetne: tartósan olyan környezetbe kéne kerülnöm, ahol otthonosan érzem magam; könnyen kihozhatom a tudásom a legjavát.
Hozzáírhatnám azt is, hogy olyan környezet, ahol nem vagyok kitéve az irigy, primitív, sötét emberek megnyilvánulásainak - ezt sajnos aligha lehet kivédeni, mivel sajnos mindenhol vannak bunkók és kretének (akinek nem inge, ne vegye magára); éppen ezért fontos lenne számomra, ha az ilyen egyéneket úgy meg tudnám leckéztetni, hogy aztán eszükbe ne jusson többet kekeckedni velem.
Kisiskolás koromban ezt többnyire (sajnos) csak verekedéssel sikerült rendezni - ebből kiderülhet, hogy nem vagyok szent.
De hozzáteszem, nem azért kerültem verekedésbe, mert annyira jó buli volt, hanem azért, mert nem tudtam normálisan kezelni bizonyos szituációkat; emiatt pedig könnyen bepörögtem és akkor nem kíméltem senkit.
Ez a robbanékony természetem szerencsére már a múlté, de sajnos manapság is szép számmal vannak olyanok, akiket csak veréssel lehetne meggyőzni.
Ez pedig alaposan próbára tud tenni, mert jobban szeretem békés úton elrendezni a bajokat - ennek ellenére pár esetben már tapasztaltam olyat, hogy a másik fél szándékosan feszíti a húrt.
És persze én húzom a rövidebbet, mert sokszor nem tudom, hogyan lehet normálisan leszerelni 1-1 kellemetlenkedő egyént.
Néha előjön bennem, hogy ha a szép szó nem használ, akkor a puszta kéz mindent megold; a belső ördögöm biztosan ezt mondaná, de megjelenik a belső angyal is, mely szerint " Nem ér annyit, hogy bemocskold miatta a kezed".
Ilyenkor kérdem én: ha sem a szép szó, sem a puszta kéz nem jó fegyver, akkor mit lehet tenni?
Mert az nem megoldás, hogy birka módon tűrjem azt, hogy az emberek a pofámba vágják a sz*rt, sokszor ok nélkül; ill. az sem, hogy minden ilyen bántó szó után összeomoljak.
Nem tagadom, elég sok akciófilmet nézek, amikben (látszólag) jól megoldják egymás közt a vitás kérdéseket; ebből adódóan bennem is megvan az a hajlam (de csak enyhén), hogy nem lehet szó nélkül hagyni azt, amikor valaki disznóságot csinál.
Ennek ellenére mégsem tudok semmit sem tenni, mert 1-1 bántó, sértő szót/kifejezést hallva egyszerűen úgy leblokkolok, hogy köpni-nyelni nem tudok.
Persze volt már, hogy sikerült valakinek "visszapofázni", de akkor még én voltam a szemét, mert ki mertem nyitni a számat.
Miért én vagyok a szemét, ha a másik fél nem viselkedik emberi módon?
Ilyenkor rendszeresen az az érzésem támad, hogy az ősember értelmesebb volt a mai embernél - persze lehet, hogy tévedek.
Ugyanakkor azt is megjegyzem magamban, hogy "Koma! Talán nézzél magadba, és akkor megtudod, hogy mekkora nulla vagy!"
Ezek után ki is van elszállva magától?
Mindenki döntse el maga!

Még egy dolog, amitől ki tudok akadni: a felelősség elhárítása.
Gyakran halljuk/olvassuk, hogy a "Mindig a másik fél hibás" egy tipikusan magyar gondolkodásmód.
Nem tudom, hogy ez más országokban mennyire van jelen, de annyi igazság van a dologban, hogy nálunk sajnos eléggé sokan gondolkodnak így.
Alsó tagozatos koromban én is ilyen voltam, de aztán valahogy kinőttem.
Gyerekfejjel cikinek éreztem, ha bocsánatot kell kérni, így inkább úgy voltam vele, hogy "Soha!"
Ebben a mentalitásban az a legundorítóbb, amikor bűnbakot keres valaki, hogy magáról elterelje a gyanút.
Én is voltam már bűnbak; legtöbbször olyan dolgok miatt, amiket el sem követtem, vagy nem úgy követtem el, ahogy mások leírták/elmondták.
Ezen szituációkból is vesztesen kerültem ki, mert nagyon nagy hiányosságom, hogy nem tudom magam hatékonyan képviselni.
Egyik korábbi munkahelyemen (Tesco) kaptam már azért büntetést koholt vád miatt, de anélkül, hogy jegyzőkönyv készült volna az esetről.
Később rájöttem, hogy azért történhetett meg mindez, mert az akkori személyzeti igazgató nem kedvelt, ill. mindent elkövetett annak érdekében, hogy keresztbe tegyen nekem - és erre rátett egy lapáttal az én sutaságom; ahogyan nem tudtam magam tisztázni és nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy a tisztelt személyzeti igazgató hölgyet elküldjem a jó büdös fenébe (akár trágár módon is).

Mostani fejezetemben folytattam az első két írás tartalmát, kiegészítve azon gyenge pontokkal, melyekkel könnyen leteríthető vagyok az "emberek" számára.
A megoldás remélhetőleg eszembe jut minél hamarabb, hisz nem célom szemben állni mindenkivel - ahogy eddig sem volt az.

Írás közben az járt a fejemben, hogy ez a téma lassanként kiapad, mert kissé nehezebben jöttek a szavak/mondatok, mint eddig.
Így könnyen lehet, hogy a következő rész már "Befejezés" lesz.
Mindegy, nem szaporítom tovább a szót, majd lesz valahogy ;)

Jó Éjszakát Mindenkinek!