1. fejezet

Mi tagadás, a Bevezetőm megírása óta eltelt 2 hét, így eljött hát az idő ennek folytatására.
Ez idő alatt eléggé erőt vett rajtam a lustaság és a szétszórtság; ennek egyik látható jele, hogy annyit alszok, mint egy mormota; továbbá rendet rakni sem tudok, pedig már régóta illene :(
Amelyik nap dolgozom, még akkor sem ritka, hogy 9-kor, negyed 10-kor kelek; igaz, hogy hajnali 4 és 5 között menetrendszerűen felébredek, de nem tudom, milyen okból.
Az egészben az a meglepő, hogy sokszor igen friss vagyok olyankor; talán ez okozza azt, hogy nehezen alszom vissza és utána sokszor úgy kelek 9 óra táján, mintha kimostak volna.
Persze fennmaradhatnék, de mi az ördögöt lehetne csinálni "üzemkezdetkor"*?
(*nagyjából 4:30 táján indulnak el az első nappali járatok a közösségi közlekedésben. Mivel közlekedésbarát vagyok, szándékosan használtam ezt a szót.)

Ami azt illeti, az elmúlt 2 hétben már jobb napjaim voltak, mint azelőtt, de valami mégsincs rendben körülöttem.
A hangulatom kissé ingadozó, ami miatt időnként türelmetlennek és levertnek érzem magam.
Talán a tél következménye? Esetleg az, hogy a munkahelyben többé-kevésbé csalódtam?
Nehéz kérdés, de ha kiderül, mi emészt belülről, azt majd leírom.

Ha már szóba került a munkahely: nos, nem éppen irigylésre méltó állásom van.
Hogy milyen, azt külön kérésre, privátban leírom.
A Bevezetőben említettem, hogy egyes emberek mennyire lenéznek, ill. nem fogadnak el.
Az elmúlt időszakban a munkahelyen kissé kijutott a "jóból"; ettől bizony eléggé idegennek érzem magam - csak kevés kollégám van, akik mellett felszabadultan és őszintén tudok örülni, mosolyogni, nevetni, viccelődni.
Olyanok mellett, akik nem szólnak bele, hogyan végezzem a dolgom; nem akarnak irányítani; nem kiforgatni akarják a szavaimat és vitázni a nagy büdös semmiről, hanem meghallgatni és esetleg okulni belőle.
Sajnos észrevettem, hogy egyes emberek azt hiszik magukról, mindenhez értenek.
Az ilyenekkel vitázni nem egy élmény; főleg akkor nem, ha azt mások is tudják, hogy én többet és mélyrehatóbban foglalkozom bizonyos témákkal, mégis azt hiszik, hogy nálam jobban tudnak dolgokat.
Persze voltak helyzetek, mikor (okosan) feladtam a vitát, mert úgy véltem, semmi értelme annak, hogy veszekedésbe fajuljon; meg hát az embernek jobb dolga is van, mint a másikkal sz**akodni.
A lényeg, hogy a nem éppen befogadó környezet miatt sokszor azt érzem, mintha nem igazán lennék otthon a melóhelyen - ilyenkor már többször is az járt a fejemben, hogy minél hamarabb le kéne lépni, csak sajnos nincs hová :S
Sajnos az emberi tudás és munkaerő nincs igazán megbecsülve ebben a szutyok világban.
Erre eszembe jutott egy dal idézete: "Mintha a cél csak az volna, ki jut előbb a pokolra" (Bikini: A szabadság rabszolgái)
Ugyanakkor elismerem, hogy bennem is van hiba az álláskeresést illetően, mert sok trükköt egyáltalán nem ismerek arra, hogyan lehetek tuti befutó - anélkül, hogy bárkinek is kelljen nyalizni, összehazudni mindenfélét vagy pofátlannak, rámenősnek lenni.
Hülye világ, hülye egyénekkel (tisztelet a kivételnek); nem egyszerű megtalálni benne azt, amit szeretnénk.
A mai napon megfogalmazódott bennem egy gondolat, hogy mi lenne az én legnagyobb álmom: az, hogy elfogadott és elismert legyek, bárhová is vessen az Élet.
Nem kell nekem toronyóra láncostul, nem kellenek milliók, csak az, hogy ne az irigység és az alábecsülés kereszttüzében legyek.
Nekem nem kell más, csak annyi, hogy elfogadjanak; a többi nem számít.
Ha látom és érzem, hogy egyenrangú partnerként vagyok kezelve, attól már jobb a közérzetem és a napjaim is vidámabban telnek - ez esetben nyitottabbá is tudok válni, mert ha azt látom, hogy nem akar valaki kihasználni vagy alpári humort csinálni abból, amit elmondok neki, akkor már nem leszek bizalmatlan és nem emelek bevehetetlen falakat magam köré.

A bejegyzéseim címén senki se lepődjön meg: szándékosan ilyen egyszerű, mert a témakörök kissé ömlesztve vannak, valamint kezdő bloggerként még nem jutottam el oda, hogy beszédesebb címeket adjak az írnivalóimnak.
Igaz, nem is a címre helyezem a hangsúlyt, hanem arra, hogy a felgyülemlett feszültséget, sérelmet, savanyúságot kidobjam magamból.
Erre szükségem is van, mert egyik legnagyobb hibám, hogy a problémáimat gyakran magamba fojtom és nem beszélek róla.
Többek között azért nem, mert az a téves (?) dolog él bennem, hogy ha beszélek róla, azzal a másik hangulatát is lehúzom.
Persze megesett már nem egyszer és nem kétszer, hogy a körülöttem lévőket tényleg lehúztam; főleg akkor, ha semmi okom nem volt a szomorkodásra.
Elvileg most sem lenne rá okom, mégsincs túl jó kedvem.
Folyton jár az agyam, és sokszor a múltbéli sérelmek is előtörnek belőlem - még olyanok is, amik le lettek zárva.
Úgy látszik, levegőváltozásra van szükségem.
De lehet, hogy csak a fáradtság és/vagy a tél az oka mindennek.

Mai írásom a végéhez közeledik; a következő részt nem tudom előre ígérni, mert elég nehezen érem utol magam, ill. a szétszórtság ellenszerét nem sikerült megtalálnom.
Csak annyi biztos, hogy írok még; az időpontja még kérdés.
De amint lesz pár "értelmes" gondolatom, egyből billentyűzetet ragadok ;)

Jó éjszakát és holnapra Szép napot mindenkinek!