7. fejezet

Üdvözletem Mindenkinek!


Ahogy a legutóbbi bejegyzés alkalmával ígértem, az elmúlt hetekben tapasztalt széthullásomról osztom meg gondolataimat.
1 hónap alatt 2 betegállomány, ezen kívül a munka körül tapasztalható bizonytalanság és a társkeresésben átélt sorozatos kudarcok miatt mentálisan és fizikálisan egyáltalán nem állok a helyzet magaslatán.
A fizikai problémák leginkább fáradékonyság formájában jelentkeznek; emellett többször is megesett, hogy éjjel rosszul aludtam, ill. semmihez nem volt kedvem.
Érzem, hogy ez az állandó mélypont kikészít; és bár voltam múlt héten szabadságon, nem sikerült semmilyen módon feltöltődnöm.
Február végén, március elején torokgyulladás, magas láz és fejfájás kínzott, e hét szerdán pedig a bal kezem fájdalma miatt kerültem kényszerpihenőre.
A kezem azóta szépen javult, viszont lelkileg sehogy sem tudom magam összerázni.
A fizikai értelemben tapasztalt fáradékonyságnál vélhetően a változékony idő is szerepet játszik, de biztosabb, hogy a mentális gondjaim járják át a testem, amik miatt gyakran vagyok fáradt és kedvetlen.
Leginkább a munkahelyi gondok kavartak be nekem, mert nem tudom, hogy következő hónapban is fogok-e dolgozni, vagy kereshetek új helyet - ez pedig egyáltalán nem egyszerű.
Nemcsak azért, mert protekció nélkül nehéz munkahelyet találni, hanem azért is, mert félő, hogy a korábbi munkanélküli időszakom elkezd kísérteni.
Ennél is nagyobb gond, hogy szélesebb körben nem szeretek beszélni a gondjaimról, mert gyakran csak okoskodást és közönyösséget tapasztalok magam körül.
Könnyű mondani: "Keresni kell.", "Oldd meg a problémádat!", "Csak az nem talál munkát, aki nem akar." és még folytathatnám....
Csupa felszínesség, amit a külvilágban gyakran tapasztalok.
Néhány (vagy inkább sok) ember úgy beszél, mintha könnyű lenne állást találni és bele sem gondolnak, milyen érzés partvonalon kívülre kerülni.
Ugyanakkor elismerem, hogy vannak bizonyos hiányosságaim, amik megnehezítik a dolgomat - pl. többet agyalok, mint cselekszek; de úgy vagyok vele, hogy értelmetlen lépéseket nem (szívesen) teszek.
Mindegy, van néhány reménysugár a közeljövőt illetően, de amíg ez nem biztos, addig főhet a fejem.
A társkeresés problémáit egy korábbi részben részletesen leírtam, így bővebben nem kommentálom.
Jelenleg ezen a téren nagy a pangás, épp a szétcsúszott lelki világom miatt.

A felsorolt gondok miatt sokszor nem tudom, mibe fogjak bele, ill. a folyamatokat milyen sorrendben végezzem el; így joggal érezhetem azt, hogy nem tudom, hol áll a fejem.

Mostani írásom kissé tömörre és rövidre sikeredett, de a lényeget tartalmazza.
Azonban ennél is fontosabb, hogy az írás hatására kissé felengedtem; már nem nyomasztanak annyira a dolgok.
Persze ettől a bajok még nem tűntek el; a következő napokban/hetekben dől el, hogy sikerül-e mindenre megoldást találni.

További Kellemes Délutánt Mindenkinek!

6. fejezet

Szép Estét Kívánok!


Előző írásaim során a világ azon dolgairól írtam, melyek szerintem rosszul és hibásan működnek.
Mindez nem lenne kerek, ha a saját hibáim nem kerülnének megemlítésre, mert nekem is van bőven; ebben nem igazán különbözök más emberektől, mert mindenkinek megvan a maga gyenge pontja.
Érzésem szerint a leggyengébb pontom az, hogy könnyen kibillenek az egyensúlyomból; legalábbis lelki értelemben.
Ha valaki csúnyán, kiabálva, agresszíven, bunkón beszél velem, attól elég könnyen összerezzenek; ez pedig újabb támadási felületet ad a másik félnek.
Amikor valaki így szól hozzám, az beindít az agyamban valamit, amit szándékos támadásnak és gyűlöletnek könyvelnek el az agysejtjeim.
Hogy mindez miért történik, még a mai napig sem sikerült rájönnöm; viszont az bebizonyosodott, hogy a pszichés önvédelem és visszatámadás területén igen komoly hiányosságaim vannak.
Hogy mióta tudok erről, arra nehéz lenne válaszolni; csak annyit tudok, hogy ez a dolog már elég régóta velem van, de egészen kb. 3 évvel ezelőttig nem foglalkoztam vele, mert nem tudtam, hogy mi is az igazi probléma.
Amikor ilyen történik, az alábbiak játszódnak le bennem:
- remegő végtagok,
- elakadó lélegzet,
- teljesen elakadó, vagy szaggatott/zavaros beszéd,
- szaporább szívverés,
- lehangoltság.
Mivel a pszichés önvédelmem gyakorlatilag hiányzik, és gyerekkoromban volt egy rövid "verekedős" időszakom, így gyakran az játszódik le bennem, hogy a szóban zaklató egyént legszívesebben tettlegességgel tenném helyre.
Ugyanakkor ez sem valósul meg, mert van bennem valami, ami meggátolja az ilyen cselekedetet: egyrészt azért, mert büntetlenül nem úsznám meg, másrészt azt gondolom, hogy egy ilyen alávaló, senkiházi sz*r alak nem ér annyit, hogy bemocskoljam miatta a kezem.
Ezen kívül a testi sértés nem igazán fér össze az alapból békés, többnyire hidegvérű természetemmel.
Így viszont eléggé bajban vagyok, mert nem tudok egyéb módszert, amellyel a "támadót" könnyen és hatékonyan le lehetne szerelni.
Ilyen jellegű szóbeli támadásnak veszem azt is, ha valaki olyan dolgokkal viccel, amiről azt gondolom, túlmegy minden határon (pl. szexuális beállítottság, rokonok, ősök emlegetése trágár szavakkal stb.) - félreértés ne essék, én is szeretem a humort és a viccet, de van egy határ, amikor elég nehezen, vagy tényleg nem tudom elválasztani a komoly és a vicces dolgot.
Az ilyet szoktam (talán tévedésből) alpári humorként elkönyvelni és az agyam sokszor ezt is támadásnak veszi, aminek következtében a fentebb említett tünetek megjelennek.
Sajnos ezzel sem nagyon tudok mit kezdeni; épp azért, mert a támadást nem tudom megkülönböztetni a viccelődéstől.
Ilyen esetben gyakran megjelenik nálam (számítógépes szóhasználattal élve) a lefagyás; ekkor az történik, hogy meglepett arccal egyszerűen megmerevedek és nézek ki a fejemből csodálkozva, "Mi van???" kérdéssel.
A lefagyás oka, hogy ilyen esetben sosem tudom, mivel támadjak vissza: találjak ki valami hasonló "viccet", vagy erélyes fellépéssel szereljem le a "támadó felet".
Minden egyes ilyen tünet gyakran előjön abban az esetben, ha belebotlok bizonyos embertípusokba:
- sokat kérdező,
- rámenős,
- okoskodó,
- mindent megmagyarázó.
Ebből ki kell emelnem a sokat kérdező típust, mert gyakran találkozok ilyenekkel.
Mivel (sokak szerint) a lexikális tudásom elég magas szinten áll, így a sokat kérdező emberek hajlamosak megtalálni a hülyeségeikkel, kérdezz-felelek vagy szívatás formájában.
A túl sok kérdés egy idő után fárasztóvá válik számomra, aminek következtében könnyebben felkapom a vizet - ennek oka, hogy sokszor felkészületlenül ér a dolog, ill. nem tudom megítélni, hogy aki ennyit kérdez, az ennyire hülye, ennyire érdeklődő vagy csak szimplán be akar húzni a csőbe, esetleg tesztelni a tűrőképességemet.
A többi típusnál is megjelennek hasonló tünetek; azzal a különbséggel, hogy kérdések helyett kijelentő mondatok hangzanak el.
Legjobban azt gyűlölöm, amikor valaki annak ellenére megvan győződve a saját igazáról, hogy zöldségeket beszél és/vagy tudja, hogy az igazság nálam van.
Az ilyen, "csakazértis nekem van igazam van" emberektől kiver a víz, mert számomra nagyképűnek és arrogánsnak tűnnek.

Sajnálatos módon a határozottság sem tartozik az erősségeim közé; leginkább akkor jön elő, ha fontos dolgokban kell dönteni, ill. ha a fentebb említett támadásokat vissza kell verni.
Ez a hiányom leginkább arra vezethető vissza, hogy igyekszem normális és kedves lenni az emberekkel (már aki megérdemli); ha valami nem tetszik, azt nem mondom meg, hanem savanyú pofával reagálok.
Ehhez hozzájön, hogy a határozottságot és a bunkóságot gyakran összekeverem - hogy ez mitől van, halvány fogalmam sincs.
Lehet, hogy hülye vagyok, ha 27 év nem volt elég arra, hogy rájöjjek eme furcsa jelenségek okára, ill. a megoldásra - az viszont remélhetőleg mindenki számára jelzésértékű lesz, hogy e területen mindenképp fejlődnöm kell.
Azt sem tudom, hogy ezen dolgokat miért nem tudom kezelni.
Kimaradt a génjeimből?
A lustasággal függ össze?
A Jóisten tudja, talán még ő sem.
Továbbá felmerül bennem az a kérdés is, hogy lehet-e javítani ezen hiányosságokon?
Ha igen, mivel és hogyan?
Eddig kielégítő választ nem kaptam ezen kérdésekre, max. némi okoskodást.
Ilyen esetben tudom irigyelni az "egyszerű földi halandókat", hogy sok ember könnyen megoldja ezen gondokat, ill. leperegnek róluk a sértő, bántó szavak.

A harmadik, említésre méltó nagy hibám, hogy ha valami negatívum történik, akkor mentálisan elég könnyen szétesek, elvesztem a hitemet és lehangolttá válok; sok esetben nehéz visszahozni a derűt és a jókedvet belém.
Jóllehet, ezen a téren az idő múlásával fokozatos javulást érek el, mégis bőven van még tennivaló.
Vannak helyzetek, amikor könnyen feladom és hagyok mindent a francba; de olyan is van, hogy látszólag feladom, gyakorlatilag viszont tovább rugdosom magam.
Előfordul ezek ellentéte is: látszólag minden eszközzel azon vagyok, hogy sikerüljön valami, lélekben viszont már rég feladtam; ill. addig hajtom magam, míg nem érem el a célom.
Ilyen szempontból a végletek emberének érzem magam.

Visszatérve a határozottságra: társkereső oldalakon elég sok lány/hölgy elvárásai között szerepel, hogy egy férfi legyen határozott.
Szégyen, de be kell vallanom, nem vagyok tisztában azzal, hogy ez a szó mit takar valójában.
Tudjon dönteni?
Jó legyen a probléma-megoldó képessége?
Vagy egyszerűen csak tudja távol tartani a betolakodókat?
Hülye kérdések lehetnek, de egyben fontosak is, elvégre jól érezném magam a bőrömben, ha kézben tudnám tartani a dolgokat és kiváló irányító lennék a magam emberi módján.
Ha ezekre nem találom meg a választ, akkor "halott ember" vagyok; úgy értem, esélyem sem lesz arra, hogy a céljaimat elérjem.
Persze a saját rossz tulajdonságaim mellett a külső körülmények (lenézés, el nem fogadás, meg nem értés, alábecsülés) is erősen hátráltatnak, de ezekkel is kevesebb gond lenne, ha a gyengeségeimet felszámolnám vagy enyhíteném.
Ha ezt sikerül elérnem, akkor egy nagy kő esik le a szívemről és könnyebben haladhatok az utamon, mely sokkal kátyúsabb, mint akármelyik magyar út :)

Lényegében ennyi volt mára; következő fejezetemben arról fogok írni, hogy az utóbbi 1-2 hétben (a sok pihenés ellenére) mentálisan kissé széthullottam, aminek hátterében több dolog is állhat.

"Napsugaras jó éjszakát!" - ahogy Hofi Géza egyik műsorának címe elhangzott :)

5. fejezet

Üdvözletem!


Legutóbbi írásom alkalmával (enyhén szólva) magam alatt voltam, ami sajnálatos módon a blogírásomra is kihatott.
Még ma délelőtt is elég nyomott voltam, de ahogy múlt az idő, a rossz kedv is fokozatosan eltűnt :)
Jelen helyzetben már egész derűs vagyok és próbálom a gondokat ilyen-olyan módon enyhíteni, több-kevesebb sikerrel.
A rossz hír az, hogy ez az enyhítés (orvosi nyelven mondva) csak tüneti kezelés, mivel a problémák okait nem szünteti meg; ehhez több és mélyebb energia befektetésére van/lenne szükség....
A legutolsó írásomban (az előzőekhez képest) nagyobb szerepet kapott a társkeresés, mint az eredeti téma (el nem fogadás, meg nem értés), de mégis ki kellett vesézni, elvégre a két téma sok tekintetben egy szálon fut.
A derűs hangulat jóvoltából másképp látom a dolgokat; ugyanakkor a párkereséssel megfogalmazott pesszimista meglátásom nem igazán enyhült.
Persze voltak sikerélményeim a szebbik nem képviselőivel, de összességében továbbra sem állok jól.

Most a társkereső oldalakat, pontosabban az ott szereplő hölgykínálatot veszem górcső alá.
Maguk az oldalak elég változatosak: némelyik oldal még jónak és áttekinthetőnek mondható, némelyik viszont áttekinthetetlen, bonyolult vagy csak szimplán sz*r.
Abban viszont megegyeznek a "jó" és "rossz" oldalak, hogy a kínálat nők terén finoman szólva is siralmas.
Tele vannak az oldalak hiányosan, esetleg nem a valóságnak megfelelően kitöltött adatlapokkal, de az sem elhanyagolható szempont, hogy egyes hölgyek meglehetősen visszatetsző írásokat tesznek közzé, ill. többen eléggé el vannak szállva maguktól.
Visszatetsző írásra egy példa:
"Ha otthon laksz anyukáddal, Ő csomagolja a hamidat, kelt reggel, nem tudod, mit akarsz az életedtől..., inkább haladj tovább!" - idézet a Startrandiról.
Hát no comment!
Bevallom, 27 évesen még velem is előfordul, hogy anyu készíti el a kajámat, de szerintem ebben semmi rossz nincs.
És mindez nem egyenlő azzal, hogy valaki egy vajas kenyeret sem tud elkészíteni; úgyhogy nem illik a két dolgot egy kalap alá venni.
Kérdem én: mi rossz van abban, ha valaki még a szüleivel lakik?
Annak nem lehet párja, vagy hogy a lótúróba gondolják ezt egyesek???
Amikor ilyeneket olvasok, gyakran felháborodok (persze csak magamban), hogy mivé lett ez a világ.
Ilyenkor óhatatlanul azt gondolom, hogy a mai hölgyvilágnak nem társ kell, hanem egy két lábon járó pénztárca/hitelkártya/bankkártya - ha azt nézzük, hogy a mai világban minden a pénzről szól, akkor nincs mit csodálkozni.
Erre van egy kitűnő idézet a Bikini egyik vadonatúj dalából:
"Egy eszement világban élek valahol Európában
Ahol a nyugat a zsírjába fullad, a kelet a nyomorúságába
Ahol gazdagnak szabad csak lenni
A szegénynek meg kell halni"

Itt a hangsúly a 3-4. sorban van, miszerint a szegénység üldözendő.
Azzal még nem is lenne baj, ha megfelelő eszközökkel lenne felszámolva; ehelyett csak tovább nő a gazdag - szegény rétegek közti különbség.
Hogy ez kinek és miért jó, nem sikerült rájönnöm.
Mindenesetre elég sötét jövőkép tárul elénk, ha mindent a pénz mozgat - beleértve az eredeti témául szolgáló társkeresést is.

Az adatlapokon gyakran olvasni az "ideális jelölt" rovatban olyanokat, amik nemcsak ellenszenvesek, hanem felszínesek is.
Csak néhány példa: sportos testalkat, felsőfokú végzettség, magas termet, legyen saját lakás/ház, autó, magas fizetés.
Hogy is mondjam: a hajam égnek áll, mikor ilyeneket olvasok; és néha bosszankodok, hogy miért nem rendelkezem egyik adottsággal sem.
Nyilván könnyebb lenne a dolgom, de akkor mind gyakrabban találnának meg az üresfejű, önmaguktól elszállt egyének.
A fentebb felsoroltak mellett az olyan elvárásokat is diszkriminációnak tartok, mint a "ne legyen otthonülő, ne legyen lusta, ne legyen visszahúzódó stb."
Joggal írhatom, hogy mindez diszkrimináció, hiszen ha valaki ilyen tulajdonságokkal bír, de emberileg egy nagy bunkó, akkor mindezen jellemzők egy kalap sz*rt nem érnek.
És ami még jellemző a Kedves Nőkre, hogy jobban buknak a nagy dumás egyénekre akkor is, ha az a bizonyos férfi egyén nem az, akinek mondja magát.
Nem számít nekik, ha az illető hazudik; csak legyen lehengerlő szövege.
A magamfajta "szürke egér" (legalábbis külsőleg) az nem kell, mert nem látványos.
Az is egy tipikus tulajdonság, hogy a nőknek gyakran sír a szájuk, ha az általuk istenített "szépfiú" ejti őket vagy rosszul bánik velük - ebből gyakran azt szűröm le, hogy a nők (tisztelet a kivételnek) szeretnek szenvedni.
Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy némelyik akkor is a kiválasztott férfi mellett marad, ha az mindennap félholtra veri, megcsalja őket ill. bármilyen disznóságot csinál.
Mit lehet szeretni egy agresszív, verekedős személyben?
Talán az a titok nyitja, mint az állatvilágban? - mely szerint az ilyen férfiak töltik be a domináns hím szerepét.
Ha ez így van, akkor esélytelen vagyok mindennemű kapcsolatra.

Fentebb írtam a leggyakoribb elvárásokról.
Ezek közül kiemelném a felsőfokú végzettséget.
Találkoztam már olyan leírással, amiből ordított, hogy az adatlap gazdája szerint csak az számít okosnak és intelligensnek, aki egyetemet/főiskolát végzett.
Ez a valóságtól eléggé távol áll, ugyanis az iskolai végzettség és az intelligencia az két külön dolog, ergo nem egyenesen arányosak egymással.
Ugyanis nem ritka, hogy valaki max. középfokú végzettséggel (8 általános, érettségi, szakmunkás...) okosabb az átlagnál, míg egy többdiplomás egyén hülyébb, mint a seggem.
Gyanítom, hogy azért is fontos a felsőfokú végzettség, mert aki ilyennel rendelkezik, annak nagy eséllyel (?) magas a fizetése, esetleg saját lakással/autóval rendelkezik.
Értem én, hogy fontos a biztos háttér, de párválasztásnál az ilyennek nem lenne szabad szempontként megjelennie, hisz óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mi kell a nőnek?
Férfi kell, vagy egy két lábon járó pénzeszsák?

A magas termet és a sportos testalkat szokott még nagyon kiakasztani; aki alacsony vagy középmagas, ill. nem sportol, az már nem is ember???
Vagy hogy gondolják ezt egyesek?
Ha pedig ilyeneket olvasok, hogy "legyen társas, ne legyen visszahúzódó, otthonülő, lusta", akkor "eszem-f*szom megáll" - hogy "klasszikustól" idézzek.
Mitől jobb egy társas ember, mint egy kevésbé társas?
Nem is tudom, minek kérdezem, elvégre a lehetséges okra rájöttem: a legtöbb földi halandó eléggé egysíkúan gondolkodik ezzel kapcsolatban (is) - eszerint aki társas ember, az vidám és kiegyensúlyozott, míg a kevésbé társas csak egy megkeseredett, életunt, búvalb*szott remete lehet.
Ez a meglátás elég sokmindenben sántít; elismerem, nem vagyok a világ legvidámabb embere, de elsősorban nem azért vagyok lehangolt, mert társaságba ritkán járok - mindig is magamnak való voltam, ennek ellenére jól érzem magam a bőrömben.
A probléma ott van, hogy sokan nem hajlandóak így elfogadni.
Miért akarnak engem megváltoztatni?
Ez a kérdés már régóta rejtély számomra.
A lustasággal nem tudom, mi a probléma, hogy sok nő számára negatívum.
Semmivel nem rosszabb, mint Duracell-nyuszinak lenni.
Hogy valaki visszahúzódó/visszafogott, az sem olyan tulajdonság, ami elől menekülni kellene.
Egy férfinak ugyanúgy van lelkivilága, ill. legalább ugyanannyi joga van kimutatni az érzelmeit, mint egy nőnek.
Nem értek egyet azzal az idejétmúlt, primitív meglátással, hogy az érzelmek kimutatása (pl. sírás, félelem) egyenlő a gyengeséggel.
Éppen ellenkezőleg: az érzelmek kimutatása erősebbé tehet - legalábbis emberileg mindenképp.
Persze velem is gyakran megtörténik, hogy nem mutatom ki, amit érzek (sokszor elfojtom), de ennek inkább a hátrányait érzem.

Nincs még vége a gondolatoknak, csak már elálmosodtam; ilyenkor nehezebb alkotni.
Folyt. köv.

Jó Éjszakát Mindenkinek!

4. fejezet

Szép Estét Mindenkinek!


Legutóbbi írásom alkalmával az el nem fogadás és a meg nem értés problémáit vetítettem át a társkeresésre.
Be kell valljam, az előző fejezet írása némi keserűség és indulatosság hatására történt, hiszen a mai világban minden bizonytalan.
Semmire nincs garancia, legyen szó párkeresésről, karrierről, egyebekről....
Ami azt illeti, a mai nap során az járt a fejemben, hogy van-e értelme a társkeresés folytatásának.
Nem véletlenül vannak komoly kétségeim: az előző részekben megénekelt el nem fogadás, meg nem értés stb. teszi leginkább értelmetlenné az egészet.
Ráadásul az eddigi tapasztalataim is azt mutatják, hogy jó esetben barátságok szövődnek 1-1 lehetséges partnerjelölttel, ill. ha mégis lesz kapcsolat, annak hamar (értsd: pár hónap múltán) vége szakad.
Az ok egyszerű: aki nekem bejönne, az nem érdeklődik "úgy" irántam - akinek bejövök, az iránt viszont én nem mutatok nagy érdeklődést.
Utóbbi esetnél tipikus példa: az aktuális párom vagy párjelöltem szó szerint megfojt a túlzott ragaszkodásával (pl. folyton velem akar lenni, félóránként rám telefonál, összeköltözéssel és/vagy gyerekkel nyaggat stb.)
Most ugyan találkozgatok valakivel, de fogadni mernék rá, hogy a barátságnál ez sem lesz több.
Hogy miért?
Semmi különös oka nincs, csak a megérzésem ezt sugallja.

Ez is csak azt mutatja, hogy az egész párkeresésnek gyakorlatilag semmi értelme.
Jóllehet, most leginkább a fáradtság beszél belőlem, ennek ellenére mégsem hiszek abban, hogy valaha is megtalálom a nekem való párt.
Szó szerint úgy érzem magam, mint egy számkivetett, akit senki nem hajlandó befogadni.
Szép dolog, mondhatom :(
Ennyire ellenszenves lennék?
Rondán nézek ki?
Vagy mi a jó fene van, amiért senkinek nem kellek?
Most egyszerre vagyok indulatos és lehangolt, mert igazából semmit nem értek ebből az egészből.
A kérdések sorát folytatva: hiányzik belőlem valami, amivel le tudok nyűgözni?
Ha igen, akkor mi hiányzik?
Ezen kérdéseket már elég sokszor feltettem, de válasz sosem jött.
Naná, hogy nem jött, mert ha valaki mégis válaszolt, az rendkívüli módon el volt tévedve.
Egy átlagosan gondolkodó ember szerint csakis én lehetek a hibás, mert szerintük nem vidámságot sugárzok, hanem keserűséget, ill. nincs bennem semmi olyan, amivel felkelthetem egy lány figyelmét.
Unom már, hogy mindenki egy fatökű baromnak néz.
Az egy dolog, hogy sokszor esetlenül cselekszem, de annyira ügyefogyottnak sohasem éreztem magam, hogy ne tudjak valakit elbűvölni.
A sok károgó ember pedig (elnézést a kifejezésért, de) bekaphatja a f***omat, mert milyen dolog már az, hogy segítő szándék helyett csak a károgás és a kritizálás van?
Persze, hogy ez az egész lerombolja az önbizalmamat, mert magam körül csak a negatív hullámokat érzékelem; így viszont a kevés, de annál pozitívabb hullámról folyton elfeledkezem.
Tudom, hogy vannak drukkereim is, de valahogy mégis úgy érzem, hogy sokkal többen látnák szívesebben a bukásomat, mint a tündöklésem.
Na jó, ez elsőre talán üldözési mániának tűnhet, és (ahogy említettem) csak a fáradság beszél belőlem; mégsem hiszek abban (eléggé), hogy lesz valaki, akinek én jelenthetem majd a világot.

Mindegy, nem szeretnék senkit sem letörni, de mégis le kellett írnom, ami bennem volt; akkor is, ha tele voltam/vagyok tüskékkel.
Számomra sosem volt könnyű a párkeresés; és nem azért, mert nem csajozgattam orrba-szájba, hanem azért, mert nem sokan tudtak eddig elfogadni és megérteni.
Hogy volt-e rá akaraterő a másik félben az már más kérdés; nem is érdekel.
Mindig is olyan kapcsolatra vágytam, ahol mindkét fél véleménye számít.
Ehhez képest több esetben csak úgy járhattam volna valakivel, ha csak egy bábu leszek a kapcsolatban - értsd: az én véleményem lósz**t sem ér, valaki rám akaszkodik a túl sok beszéd vagy a fojtogató ragaszkodás segítségével és még sorolhatnám.
Félreértés ne essék: a ragaszkodással nincs gond, de van egy határ, ami után az egész már inkább átok, mint áldás.
Ha pedig valaki túl sokat beszél, ill. túl sokat kérdez, az nekem igen fárasztó és csak arra jó, hogy felzabálja az agysejtjeimet (előre is bocsánat azoktól, akiket esetleg megbántok ezzel, de van egy határ, ami után érdemes kímélő üzemmódba kapcsolni).
Ugyanígy nem díjazom azt sem, ha a másik fél meg sem hallgat és csak a saját igazát hangoztatja akkor is, ha hülyeségeket beszél.
Nagyon nem szeretem az olyan embereket, akik elvárják, hogy mindig övék legyen az utolsó szó.
Hogy miért nem?
Mert az ilyenek (többnyire) azt hiszik magukról, hogy mindenki felett állnak és akkora a pofájuk, hogy be sem férnek vele a lakásukba.

Azt hiszem, most is sikerült megkeverni a dolgokat, de némi könnyebbséget érzek magamon, mert megszabadultam ettől a nyomasztó tehertől.
Jobb és derűsebb lettem ugyan az írás által, de mégis kételkedem a pártalálás sikerességében.
Folyton úgy érzem magam, mint egy örökös próbálkozó, akinek soha semmi nem jön be.
Pedig már voltak sikerélményeim az eddigi 4 kapcsolatomban; és ezek a szép dolgok bizony hiányoznak - nem kicsit, nagyon, hogy egy "klasszikust" idézzek :D
Tudom, hogy ugyanezen sikerélményeket nem élhetem át újra, de mégis jó lenne valami, ami egyrészt felidézi ezen kedves emlékeket, másrészt segít abban, hogy előrejussak.
Egyesek számára úgy tűnhet, mintha a múltban próbálnék élni, holott mindössze arról van szó, hogy szeretem továbbvinni, ill. újra és újra felidézni mindazt, ami egykoron szép volt.
Ha ugyanazt nem is, de hasonló dolgokat többször is át lehet élni, ami óhatatlanul felidézheti a múltat; ezzel a jövő is ígéretesebb lehet.
Természetesen számomra is fontos a jelen és a jövő, de sajnos mindkettő eléggé ingatag, így elég nehéz tervezni és végrehajtani; a múlt szép emlékei viszont olykor nagy segítségre vannak, ha át kell lendülnöm a jelen és a jövő nehézségein.

Zárásképpen annyit írnék (pontosabban kérdeznék): Hol vagy, nagy szerelem?
Szeretném végre meglelni, hogy lelkem nyugalomra és békére találjon, hogy aztán a jövőmet is építeni tudjam.
Talán eljön még az az idő, amikor már semmi kétségem nem lesz afelől, hogy megtalálom a nagy Ő-t; jelenleg viszont "be kell érni" azzal, hogy nem vagyok optimista ebben a kérdésben.
Nagyon rossz, hogy nem tudom az élményeimet megosztani valakivel, aki úgy igazán felnéz rám, és tiszta szívből, érzéssel mondja: "Te vagy a legférfiasabb fiú, akivel valaha is találkoztam.", "Te vagy a legnagyobb drágakő az Univerzumban.", "Te vagy a legemberibb ember, aki valaha is élt".....
Lehetne folytatni, ha lenne még ötletem, ill. ha nem érezném úgy, hogy mindjárt megszakad a szívem :'(
Ha ezen mondatokat valakitől visszahallanám, nem lennék messze attól, hogy örömömben elsírjam magam.
Önimádásról és -fényezésről természetesen szó nincs, csak annyira szeretnék hallani egy hasonlóan szép, szívből jövő mondatot, amitől felszabadult lennék, és (vasutas szóval élve) a döcögést felváltaná a robogás.

Elég hosszú befejezés lett; meglátom, hogy ezt a részt folytatom-e vagy más irányba megyek.

Jó Éjszakát és Sok Jó Élményt Kívánok a Hosszú Hétvégére!

3. fejezet

Üdv Mindenkinek!


Az előző fejezetet azzal zártam, hogy a téma kiapadása miatt a következő rész akár a befejezés is lehet.
Nos, az utolsó bejegyzésem óta eltelt idő alatt újabb gondolatok jutottak eszembe; mostanra ezek a gondolatok kissé feltorlódtak az agyamban, így a folytatás mellett döntöttem.
Az elmúlt napokban a párkeresés rejtélyeivel foglalkoztam, ami többé-kevésbé kapcsolódik az eddigi bejegyzéseimhez - jobban, mint azt bárki is hinné.
Sajnos a párkeresés világában is számtalanszor megtapasztaltam, milyen érzés, amikor nem értenek meg, nem fogadnak el, alábecsülnek, lenéznek....
Aláírom, nem vagyok egy könnyű eset, de azért annyira rémes sem lehetek, hogy mindenki futva meneküljön előlem.
Ez a világ igen érdekes, mert jó dolog a másik nemmel kapcsolatot létesíteni; ugyanakkor kissé lehangoló is, mert legtöbben nem a férfit látják bennem, hanem jó esetben egy igaz barátot, rosszabb esetben pedig csak egy bábut vagy egy balekot.
Igaz, hogy az idők során fokozatosan egyre jobban ment a lányokkal való ismerkedés, de az igazi áttörés (értsd: boldog, kiegyensúlyozott és tartós kapcsolat) még mindig várat magára.

Visszatérve a "bábu" és a "balek" szavakra: mint említettem, sokan csak ezt látják bennem, ami annyit takar, hogy egyes hölgyek csak azt nézik, hogy hogyan lehet engem irányítani ill. jól átverni.
Sosem értettem, hogy ezekben a dolgokban mi a jó - lehet, hogy hülye vagyok, de semmilyen logikát nem látok ebben.
Az irányításra egy konkrét példa: a legutóbbi kapcsolatom részben emiatt ment gallyra mindössze 1,5 hónap után.
Bár sajnáltam, hogy így (és a saját ökörségem miatt is) lett vége az egésznek, de mégis megkönnyebbültem.
Tudniillik, az irányító és egyben rendkívül ragaszkodó természet egy idő után nyomasztóvá válik számomra; ettől pedig könnyen megzavarodok és követek el súlyos, akár a másik felet megbántó hibákat is.
Személy szerint azt a nézetet vallom, hogy egy kapcsolatban mindkét fél szava hasonló arányban legyen döntő.
Nem tartom helyesnek azt a menetet, hogy nagyobbrészt a férfi vagy a nő dönt, mert ezzel a partnert könnyebben el lehet nyomni.
Az eddigi 4 párkapcsolatomból 2-ben éreztem azt, hogy mintha az én szavam semmit nem érne.
Persze ez némileg az én szégyenem, mert sokszor nem nyitom ki eléggé a számat; de azt is megtapasztaltam, hogy ha odacsapok az asztalra, akkor meg az a baj.
Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy az ember a szép szóból már nem is ért???
Ha szépen és kulturáltan mondok véleményt, akkor le vagyok söpörve; ha pedig határozottabban, akkor meg én vagyok a szemét, hogy hogyan merészelek így beszélni.
Szégyen, hogy mindenért nekem kéne tartanom a hátam.
Az odáig rendben van, hogy az ember vállalja fel a hibáit; viszont nem köteles arra, hogy mások helyett is elvigye azt.

Visszakanyarodva a "páros" részhez: nagyon hiányzik valaki, akivel igazán boldoggá tehetnénk egymást, ill. akivel sok dolgot tudnánk együtt csinálni; ugyanakkor az sem lenne gond, ha mindkét fél egyszemélyes elfoglaltságot is talál.
Éppen ezért gondolom azt, hogy nekem nem való olyan partner, aki igazi társas ember, nyitott, bőbeszédű és közvetlen - leginkább azért, mert az ilyen tulajdonságok szöges ellentétben állnak velem.
Ebből adódóan az "Ellentétek vonzzák egymást elv" nálam nem érvényesül.
Persze volt olyan, aki megpróbálta ezt megcáfolni, de az illetőt ki kellett ábrándítanom.
Sok ember ugyanis azt hiszi, hogy én ugyanazon elvek szerint működök, mint ők - aki ezt gondolja, az téved vagy hazudik.
Éppen ezért is találom nehezen az összhangot más, embernek nevezett lényekkel.
A párkapcsolatban sem a belső dolgok számítanak újabban, hanem a külsőségek: pl. milyen lakásban/házban lakik valaki, milyen autója van, mekkora a fizetése, mennyire kigyúrt a teste stb.
Jómagam nem rendelkezem luxusvillával, nincs autóm, nincs több százezres fizetésem és a testem sem éppen a sportosságról árulkodik - ettől persze, hogy nehézzé válik a dolgom; emiatt sokszor érzem azt, hogy rossz korba, rossz időbe, rossz helyre születtem.
Egy dolgot kifelejtettem: ez pedig a lehengerlő beszéd.
Sok lány bukik a nagy dumás figurákra, még akkor is, ha minden szava hazugság; ehelyett én minden helyzetben igyekszem hiteles és tényszerű maradni - ennek meg is van a nem éppen pozitív eredménye.
Ennyire nem számít a mai világban az igazság?
Miért kell másnak látszani, mint amik vagyunk?

A múltban többen is támadtak már azért, mert szerintük az én kisugárzásom eléggé negatív.
Ez csak részben fedi a valóságot, mert nem vagyok egy búvalb***ott figura; csak épp nem tudok sokat és őszintén mosolyogni - a sok hülye ember (csak azért is így írom) pedig úgy gondolja, hogy aki nem mosolyog, az nem is lehet vidám.
Nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet ilyen idióta módon gondolkodni, azaz keverni a szezont a fazonnal.
Ugyanis észre kéne venni, hogy a mosolygás és a jó kedv az két külön dolog - egyrészt azért, mert rosszkedvűen is vigyoroghat az ember (bár az sosem őszinte), másrészt azért, mert vannak kimondottan hidegvérű emberek (pl. a finnek).

Ismét visszakanyarodva a társkereséshez: vannak, akik azt gondolják rólam, hogy már nősülőkorban vagyok és ezért illene már valakit felszednem.
Ugyan el tudom hárítani az ilyen jellegű megjegyzéseket, mégis ennek hallatán gyakran feláll a hátamon a (nemlétező) szőr: hol van az megírva, hogy 27 évesen már a családalapítással kell foglalkozni?
Őszintén megvallva, én még nem vágyok olyan kötöttségekre, mint házasság és gyerek.
Egyrészt azért, mert még éretlennek érzem magam hozzá, másrészt vannak még fontosabb dolgaim is az életben (pl. egy jó karrier), harmadrészt nem szeretem a túlzott megkötéseket (a gyereknevelés ugye teljes embert és sok lemondást kíván).
Arra viszont vágyom, hogy valaki végre őszintén és szívből szeressen, elfogadjon engem a hibáimmal és a hóbortjaimmal együtt - cserébe én is ezt tudom nyújtani (jobban mondva tudnám, ha nem lennék így lesz**va mások által).
A külső ugyan fontos a számomra, de a belső még ennél is fontosabb.

Folyt.köv!

Jó Éjszakát Mindenkinek!

2. fejezet

Szép Estét Mindenkinek!


Most "mindössze" 6 nap telt el az előző bejegyzés óta; ez már javulás a Bevezető és az 1. fejezet közötti, nagyjából 2 hetes szünethez képest :)
A helyzeten némileg segített, hogy ezen a héten táppénzen vagyok, mivel szombaton belázasodtam és begyulladt a torkom :(
Persze nem állt szándékomban betegnek lenni, de legalább van egy kis időm gondolkodni, ill. rendbe tenni bizonyos dolgokat.

Az előző 2 írásomban utaltam rá, hogy milyen a viszonyom a világhoz és az embereknek nevezett lényekhez.
Elismerem, nem volt fényes és vidám mindaz, amit leírtam; ennek ellenére mégis írásba kellett foglalnom a dolgokat, mert több dolog is nyomasztott egyszerre: a jelenkori gondok és a múltbeli sérelmek/kudarcok egyaránt.
A jelenben és a múltban egy gond közös: bizonyos közösségekben nem fogadtak el, ill. nem értettek meg mások.
Éppen ezért számtalanszor intéztem szidást a világra és az emberekre egyaránt, mert sokszor gondoltam azt, hogy mindenki összefogott ellenem.
Ez elsőre úgy hangozhat, mintha üldözési mániám lenne, de erről szó nincs: a saját bőrömön tapasztaltam meg elég sokszor, hogy az emberek hogy tudnak viselkedni az olyanokkal, aki csak egy kicsit is eltér tőlük.

Ismerve az emberek általános gondolkodását, azt gondolhatják rólam, hogy egy öntelt, egoista majom vagyok.
Miért?
Mert az emberek többsége felszínesen gondolkodik, és nem tudnak/nem akarnak a dolgok mögé látni.
Ezen gondolkodás szerint én el vagyok szállva magamtól és azt hiszem, hogy csak én lehetek okos, mindenki más pedig hülye.
Nos, így gondolkodni alapvető hiba, továbbá az ilyen állítások nem állnák meg a helyüket.
Mégpedig azért nem, mert tudom, hogy vannak, akik tudásban és gondolkodásban jóval magasabb szinten vannak hozzám képest, ill. nem űzök sportot abból, hogy az embereket lefikázzam azért, mert az agyukat nem használják eléggé.
Mindössze arról van szó, hogy (mint másoknak) nekem is megvan a magam véleménye és a magam problémái.
Azért sem lehetek elszállva magamtól, mert ha hibázok valahol, azt többnyire elismerem; valamint soha, egy rohadt szóval sem állítottam azt, hogy tökéletes lennék.
Attól még messze vagyok és vélhetően sosem leszek az, hiszen én sem vagyok egyéb, mint élő szövetekből álló organizmus, azaz embernek születtem, nem robotnak.
Ez nyilvánvalóan mindenki másra is igaz, ennek ellenére mégis sokszor azt gondolom, hogy nem is emberek, hanem emberszabású robotok között élek, mert az emberi tulajdonságok helyett a pénz és az anyagiasság irányít mindent.
Így persze joggal merül fel bennem a kérdés: ha már most ilyen moslék állapotok uralkodnak, mi lesz a jövőben?
Erre a kérdésre választ adhat a "Terminátor" című film, mely elég brutál film, de elgondolkodtató is a jövőre nézve.

Azt hiszem, kissé szélesre terítettem szét a problémát, de remélhetőleg jól szemlélteti azt, hogy miért is fontos a másik fél elfogadása és megértése.
Több ismerősömtől hallottam már vissza, hogy önbizalomhiányban szenvedek.
Ez természetesen igaz, és alighanem jogosan szenvedek tőle, hiszen ha olyan környezetben vagyok, ahol nem találom a helyem és önmagam, az engem nagyon könnyen fel tud őrölni; jobban, mint a kávét a daráló :)
Ezzel tulajdonképpen el is árultam azt, hogy ezen mi segíthetne: tartósan olyan környezetbe kéne kerülnöm, ahol otthonosan érzem magam; könnyen kihozhatom a tudásom a legjavát.
Hozzáírhatnám azt is, hogy olyan környezet, ahol nem vagyok kitéve az irigy, primitív, sötét emberek megnyilvánulásainak - ezt sajnos aligha lehet kivédeni, mivel sajnos mindenhol vannak bunkók és kretének (akinek nem inge, ne vegye magára); éppen ezért fontos lenne számomra, ha az ilyen egyéneket úgy meg tudnám leckéztetni, hogy aztán eszükbe ne jusson többet kekeckedni velem.
Kisiskolás koromban ezt többnyire (sajnos) csak verekedéssel sikerült rendezni - ebből kiderülhet, hogy nem vagyok szent.
De hozzáteszem, nem azért kerültem verekedésbe, mert annyira jó buli volt, hanem azért, mert nem tudtam normálisan kezelni bizonyos szituációkat; emiatt pedig könnyen bepörögtem és akkor nem kíméltem senkit.
Ez a robbanékony természetem szerencsére már a múlté, de sajnos manapság is szép számmal vannak olyanok, akiket csak veréssel lehetne meggyőzni.
Ez pedig alaposan próbára tud tenni, mert jobban szeretem békés úton elrendezni a bajokat - ennek ellenére pár esetben már tapasztaltam olyat, hogy a másik fél szándékosan feszíti a húrt.
És persze én húzom a rövidebbet, mert sokszor nem tudom, hogyan lehet normálisan leszerelni 1-1 kellemetlenkedő egyént.
Néha előjön bennem, hogy ha a szép szó nem használ, akkor a puszta kéz mindent megold; a belső ördögöm biztosan ezt mondaná, de megjelenik a belső angyal is, mely szerint " Nem ér annyit, hogy bemocskold miatta a kezed".
Ilyenkor kérdem én: ha sem a szép szó, sem a puszta kéz nem jó fegyver, akkor mit lehet tenni?
Mert az nem megoldás, hogy birka módon tűrjem azt, hogy az emberek a pofámba vágják a sz*rt, sokszor ok nélkül; ill. az sem, hogy minden ilyen bántó szó után összeomoljak.
Nem tagadom, elég sok akciófilmet nézek, amikben (látszólag) jól megoldják egymás közt a vitás kérdéseket; ebből adódóan bennem is megvan az a hajlam (de csak enyhén), hogy nem lehet szó nélkül hagyni azt, amikor valaki disznóságot csinál.
Ennek ellenére mégsem tudok semmit sem tenni, mert 1-1 bántó, sértő szót/kifejezést hallva egyszerűen úgy leblokkolok, hogy köpni-nyelni nem tudok.
Persze volt már, hogy sikerült valakinek "visszapofázni", de akkor még én voltam a szemét, mert ki mertem nyitni a számat.
Miért én vagyok a szemét, ha a másik fél nem viselkedik emberi módon?
Ilyenkor rendszeresen az az érzésem támad, hogy az ősember értelmesebb volt a mai embernél - persze lehet, hogy tévedek.
Ugyanakkor azt is megjegyzem magamban, hogy "Koma! Talán nézzél magadba, és akkor megtudod, hogy mekkora nulla vagy!"
Ezek után ki is van elszállva magától?
Mindenki döntse el maga!

Még egy dolog, amitől ki tudok akadni: a felelősség elhárítása.
Gyakran halljuk/olvassuk, hogy a "Mindig a másik fél hibás" egy tipikusan magyar gondolkodásmód.
Nem tudom, hogy ez más országokban mennyire van jelen, de annyi igazság van a dologban, hogy nálunk sajnos eléggé sokan gondolkodnak így.
Alsó tagozatos koromban én is ilyen voltam, de aztán valahogy kinőttem.
Gyerekfejjel cikinek éreztem, ha bocsánatot kell kérni, így inkább úgy voltam vele, hogy "Soha!"
Ebben a mentalitásban az a legundorítóbb, amikor bűnbakot keres valaki, hogy magáról elterelje a gyanút.
Én is voltam már bűnbak; legtöbbször olyan dolgok miatt, amiket el sem követtem, vagy nem úgy követtem el, ahogy mások leírták/elmondták.
Ezen szituációkból is vesztesen kerültem ki, mert nagyon nagy hiányosságom, hogy nem tudom magam hatékonyan képviselni.
Egyik korábbi munkahelyemen (Tesco) kaptam már azért büntetést koholt vád miatt, de anélkül, hogy jegyzőkönyv készült volna az esetről.
Később rájöttem, hogy azért történhetett meg mindez, mert az akkori személyzeti igazgató nem kedvelt, ill. mindent elkövetett annak érdekében, hogy keresztbe tegyen nekem - és erre rátett egy lapáttal az én sutaságom; ahogyan nem tudtam magam tisztázni és nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy a tisztelt személyzeti igazgató hölgyet elküldjem a jó büdös fenébe (akár trágár módon is).

Mostani fejezetemben folytattam az első két írás tartalmát, kiegészítve azon gyenge pontokkal, melyekkel könnyen leteríthető vagyok az "emberek" számára.
A megoldás remélhetőleg eszembe jut minél hamarabb, hisz nem célom szemben állni mindenkivel - ahogy eddig sem volt az.

Írás közben az járt a fejemben, hogy ez a téma lassanként kiapad, mert kissé nehezebben jöttek a szavak/mondatok, mint eddig.
Így könnyen lehet, hogy a következő rész már "Befejezés" lesz.
Mindegy, nem szaporítom tovább a szót, majd lesz valahogy ;)

Jó Éjszakát Mindenkinek!