17. fejezet

Sziasztok!


Örömmel jelentem, hogy blogom mai része az eddigiektől eltérően jóval vidámabb és derűsebb lesz :)
Az utóbbi hetekben (esetleg hónapokban) rengeteg (nagyrészt jogos) kritikát kaptam arra vonatkozóan, hogy túl sokat foglalkozom a negatív élményeimmel, ami miatt csak őrlődök és nem tudok a szarból kijönni.
Elismerem, a negatív hullámok végeláthatatlan rengetegét vonzottam be, amivel Rátok is rossz hatással voltam.
Igaz, nem szándékosan történt mindez, hanem eluralkodott rajtam a fájdalom, ami az elmúlt évek során ért.
Mivel ez még csak az első internetes naplóm, és amikor belefogtam ennek megírásába, több olyan dolog történt, ami miatt tele voltam tüskével.
Akkor azt gondoltam, hogy jobb, ha ezen rossz élményeket kiírom magamból, ami legtöbbször segített: kissé megkönnyebbültem :)
Utólag azt gondolom, jobb lett volna olyan témával kezdeni, ami sokkal vidámabb, de ilyesmi eszembe sem jutott, hiszen váratlan dolgok jöttek közbe, ami többé-kevésbé megzavart.
Ennek tükrében úgy vélem, némi átgondolatlanság (vagy nevezzük rossz választásnak?) miatt született meg blogom, ami a negatív és keserű tartalom ellenére egy kevés bemutatóval is társul.
Voltaképp a személyiségemet és a gondolkodásmódomat szerettem volna közelebb vinni másokhoz; ami nagy szónak tekinthető, mert elég zárkózott vagyok és bizony elég sokan nem fogadnak el ill. nem értenek meg.
Az előző részekben ezeket sokszor megírtam; utólag rájöttem arra, hogy a dolgokat többé-kevésbé sikerült felfújnom, azaz sokkal sötétebbnek láttam azokat, mint amilyenek voltak.
Ebben külön köszönetet érdemel 2 kedves ismerősöm (Melinda és Edit), akik szintén vezetnek blogot; örök hálám Nektek ezúton is! :)

Az elmúlt hét elején még eléggé hullámzó volt a hangulatom, de aztán fokozatosan elkezdett javulni; mára már egészen felszabadultam.
Szó ami szó, elég hihetetlen, hogy már nem egy széthullott, lepusztult, begyöpösödött, erőtlen embernek érzem magam, hanem meglepően összeszedettnek tűntem :D
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy teljesen rendbe jöttem, de úgy érzem, jó úton haladok efelé; jelenleg felújítás alatt állok :)
Hogy milyen módon jutottam el idáig?
Először is fel kellett tárnom a hibákat és mindazt, ami az elmúlt 15 évben történt: ezt eleinte egyedül csináltam (több-kevesebb sikerrel), de később már ismerősök segítségével; utóbbival jobban boldogultam, bár így sem volt könnyű dolgom, hisz a vélemények sok esetben eltérőek voltak, ami több esetben eléggé zavarba hozott.
Részben ennek folyománya volt, hogy az eddigi írásaim túlzottan negatívra és olykor szívfacsaróra sikerültek - egyrészt az aktuális helyzetet mutattam be vele, másrészt könnyíteni akartam magamon.
Emellett vártam ezzel kapcsolatban véleményeket, mert bármit is írtam eddig, két alapvető cél vezérelt: az egyik, hogy tényszerűen és hitelesen bemutassam önmagam, a másik pedig az, hogy elfújjam magam körül a mocskot és rendbe hozzam mindazt, amit elrontottam.
Közben persze váratlan és kevésbé váratlan gondok hátráltattak, de úgy vélem, mostanra eljutottam odáig, hogy kimásszak a mocsárból, amibe nagyon könnyen belefulladhattam volna.
Ennek ellenére volt valami (ill. valakik), ami/akik segítettek abban, hogyan lehet jól kijönni.
Mivel a lelkem kissé érzékeny bizonyos dolgokra, így megesett, hogy apróságokat is nehezen viseltem el, ill. jobban kijött rajtam a fájdalom, mint egy átlagos embernek.

A feltáráson és a véleményeken túl belefogtam apróbb dolgokba, amik kimozdítanak majd ebből a monotonságból.
Az apróbb dolgok leginkább a szabadidős tevékenységeimet jelölik, amik közül sokat elhanyagoltam ill. nem túl változatosan űztem.
Mivel anyagilag továbbra sem vagyok eleresztve, így csak kisebb dolgokat tudok űzni: itthon az olvasás, internet, filmek, zenehallgatás, a szabad ég alatt pedig kisebb séták és fotózás.
Amint sikerül rendbe jönnöm, mindezeket már nagyban is űzni fogom; ugyan kell hozzá némi idő, de már érzem, hogy meglesz ;)
Persze mindez nem érne semmit, ha nem osztanám meg mindezeket valakivel.
Ez alatt nem csupán a lehetséges nagy Ő-t értem, hanem minden kedves családtagot, rokont, barátot, kollégát, egyéb ismerőst is, akiket kedvelek :)
Csak most jövök rá, hogy az élményeket nem kizárólag egy párral lehet megosztani/átélni, hanem szinte bárkivel, akivel van valami közös téma.
Arra is rávilágítottam, hogy ebben a témában túlságosan is a párválasztásra fókuszáltam, ami miatt mindenki mást elhanyagoltam; ezért kissé lesül a bőr a pofámról, de higgyétek el, nem volt szándékos.

Hosszú út vezetett idáig, hogy társasabb és nyitottabb legyek, de úgy tűnik, sikerülni fog a dolog ;)
Annál is inkább, mert ha nem lennétek vagy nem ismernélek Titeket, talán még feleannyit sem érnék, mint most.
Régen nem tartottam ezt fontosnak, mert akkor a magányos hősök voltak a példaképeim, akik egymaguk képesek leküzdeni a problémákat (veszélyes helyzetek, ellenségek stb.).
Volt idő, mikor azt gondoltam, ilyen "természetfeletti" képességekkel én is rendelkezem, de az Élet sajnos nem egyszer megcáfolt.
Persze vannak dolgok, amiket egyedül is meg bírok tenni ill. jobb szeretem az élvezetes dolgokat magam csinálni, de számos olyan dolog adódott, ami segítség nélkül nem ment volna.

Összefoglalva a helyzetet: azt kell mondanom, hogy már rég éreztem magam (ennyire) jól :)
Ennyi küzdelem, gyötrődés és reménytelenség után már látom, hogy visszanyerhetem egykori formámat, amit 15 éve kergetek.
Persze ebben a hosszú időszakban is voltak jó szakaszok, de azok leginkább csak interglaciális jellegűek voltak: kb. annyira, mint jégkorszakban a meleg éghajlat :)
Most viszont valami új kezdődik: hamarosan egy teljesen felújított kivitelben találkozhattok velem személyesen vagy virtuálisan :)
Külsőleg nem számíthattok radikális változásra (kivéve, hogy többet mosolygok majd); az igazi változások belül lesznek :)
Ne várjatok nagy csodát, hiszen még sokat kell tennem, így nem ígérhetem meg, hogy már holnap minden rendben lesz; annyi viszont biztosnak látszik, hogy már csak idő kérdése és a pozitív hullámok legyűrik a negatívat :)
Hozzáteszem, a személyiségemnek is szüksége van kisebb változásokra, hogy z múlt rossz eseményei ne forduljanak elő újra; ha mégis ér valami csapás, akkor minél előbb talpra álljak és győzzek.
Bízom benne, hogy ebben Rátok is számíthatok több-kevesebb mértékben.

Kívánok Nektek Kellemes Estét és Jó Éjszakát! :)

16. fejezet

Szép délutánt Mindenkinek!


Az előző rész óta átértékeltem bizonyos dolgokat, így mostani írásom nem lesz olyan keserű.
Ugyanakkor számottevő javulásról sem tudok beszámolni, hiszen azóta is kétségek között őrlődök a mindennapi életben.
Mint az előző rész(ek)ben írtam, anyagi gondokkal küzdök, amely (bizonyos hozadékokkal együtt) igencsak lenullázta az életkedvemet.
E téren annyi változás van, hogy a pénzügyi problémák hamarosan rendeződnek; hogy mikor, azt egyelőre homály fedi.
Ennek hatására sikerült kissé megnyugodnom, viszont az egyéb gondok miatt igen szétszórt vagyok továbbra is.
Egy kedves ismerősöm szerint önértékelési zavarokkal küzdök, ami az elmúlt 15 évben igencsak megkeserítette és rossz irányba terelte az életemet.
Az előző 2 napban ugyan jó kedvem volt és meglepően összeszedettnek éreztem magam, de a mai napon ennek nyomát sem éreztem; egész nap hervadt voltam annak ellenére, hogy jól aludtam.
Apropó alvás: már régóta küzdök alvászavarokkal, így nagy szó, ha kipihenten és derűsen kelek fel.

Visszatérve az önértékelési zavarokra: jó sokáig tartott, mire sikerült megfejtenem, hogy ilyen problémákkal küzdök; korábban csak sötétben tapogatózás és értetlenség lett úrrá rajtam, ill. nem ismertem fel, hogy mentális gondokkal küzdök.
Arról már régóta tudtam, hogy az önbizalmammal gondok vannak, de (őszintén bevallva) a mai napig sem sikerült rájönnöm arra, hogyan orvosolhatnám a problémát.
Ennek egyik legfőbb tünete, hogy a párkeresésben rendre kudarcot vallok - így joggal érezhetem, hogy senkinek sem kellek.
A sok negatív élmény hatására gyengült meg az önbizalmam, és az önbecsülésem is odavan.
Most is nagyon kedvetlennek érzem magam; olyannyira, hogy írás közben a szavak is alig jönnek.
Az elmúlt napokban (talán 1-2 hétben is) a munkára is többé-kevésbé kihatott ez az állapot; nem egyszer volt, hogy az egész naptól elment a kedvem.
Bár vannak nagyszerű emberek, akiknek beszélhetek a gondjaimról, valaki mégis hiányzik, akinek szó szerint elsírhatnám a bánatom és tényleg jóban-rosszban kitartana mellettem (cserébe én is mellette).
Van is valaki, akit szívesen magam mellett látnék, de nem merek ilyen szétroncsolt állapotban belekezdeni egy újabb kapcsolatba azért, mert félek, hogy az sem lenne tartós.
Az eddigi kapcsolataim ugyanis csak hónapokig tartottak, amit részben az én instabil állapotom okozott.
Voltak persze egyéb okok is, de minden esetben más és más.

Időközben az is kiderült, hogy az elmúlt évek kudarcaiba teljesen belefáradtam és szükségem lenne egy igazán kiadós pihenésre; lehetőség szerint jó lenne egy pár napos kirándulás valahol vidéken, de a jelenlegi helyzetben ennek nem sok realitása van.
Mint említettem, az anyagi problémák megoldása még várat magára, valamint az ingatag időjárás sem teszi lehetővé, hogy lehessen tervezni; ez pedig a hangulatomon is megmutatkozik.

Az önértékelési zavar nem merül ki az önbizalomhiányban, az ingadozó hangulatban és az alvászavarban: gyakran zavart vagyok, aminek következménye az időnkénti dadogás, szóismétlés, összefüggéstelen beszéd.
Ugyanígy zavarba jövök ill. lefagyok egy-egy kérdés, kérdőre vonás okán; emellett a felém irányuló kritikákat, hangos és csúnya szavakat mellre szívom, amitől rosszabb lesz a kedvem és magamba fordulok.
További gond, hogy a mások által elvárt határozottság is hiányzik belőlem, aminek következménye, hogy gyakran nem tudok (helyesen) dönteni, valamint 1-1 szituációban úgy elbizonytalanodok, hogy szó szerint törnöm kell a fejemet, mit is kell tenni (újabban a munkám során is számtalanszor kerültem ilyen helyzetbe).
Ettől viszont a szégyenérzetem is hatalmas méretet öltött.

Igazán kár, hogy nem tudlak Titeket megörvendeztetni valami újdonsággal, ami ráadásul még pozitív hangvételű is lenne, de meglátásom szerint a helyzet addig nem fog javulni, amíg valami jó nem történik.
Ezzel kapcsolatban állandó kételyeim vannak, mert még mindig nem tudom, hogy mindezen hogyan javíthatnék: nekem kell-e tenni valamit, vagy megvárni.
Előbbit illetően nincs semmilyen ötletem, utóbbihoz pedig már se kedvem, se türelmem nincs.
Így viszont marad ez a köztes állapot, ami nyilvánvalóan engem minősít és nem fest rólam pozitív képet.
Na, megint sikerült önmagam jól lehúzni; nem is tudom, hová fog ez vezetni.
Bár korábban írtam, hogy egy esetleges összeomlás elkerülhető lenne, most viszont úgy tűnik, még közelebb kerültem hozzá.
Attól tartok, mindenképp meg fog történni és csak idő kérdése, hogy mikor.
Ennek ellenére mégsem tűnik úgy, hogy a környezetem komolyan venné a dolgot (1-2 kivételtől eltekintve).
Ezért sem beszélek/írok róla mindenkinek, mert úgy érzem, cserébe nem kapnék valódi segítséget, csak a "jól" bejáratott süket szövegeket, aminek semmi hasznát nem veszem.
Talán erős túlzás, amit írok, de ezt is részben a bizonytalanság szülte: nem mindenkiről tudom, hogyan reagálna erre a helyzetre.

Összességében tehát elmondhatom, hogy a helyzetem nem javult semennyit, de az életkedvem egy kicsit visszatért (nem gondolok már arra, hogy jobb lenne meghalni).
Viszont továbbra is rejtély, hogyan fogom magam kivágni ebből a reménytelen helyzetből.

További Szép Estét Mindenkinek!

15. fejezet

Sziasztok!


Sajnálatos módon az előző beírásom igen negatív hangulatúra sikerült, ami jól jellemzi az elmúlt napok/hetek történéseit.
Szomorúan kell írnom, hogy a mostani fejezet sem a napos oldalról fog szólni.
Ennek oka, hogy minden igyekezetem ellenére nemhogy javulna az életem, hanem inkább csak tovább romlik.
Egyszerűen belerokkanok abba, hogy semmiben nem tudok előrelépni; na jó, tolószékbe (még) nem kerültem, de a kialakult helyzetet egyre nehezebben tudom elviselni.
Az anyagi gondok leginkább a saját hibám (nagylelkűségem) miatt alakultak ki - röviden így tudnám jellemezni a dolgokat (a részleteket külön érdeklődésre privátban).
Még a legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy így lecsúszok.
Az elmúlt 15 évben számtalan nehéz helyzetem volt, amiből így vagy úgy, de kivágtam magam; a mostaniról már nem gondolom ugyanezt.
Még a szavak sem jönnek úgy, ahogy kéne, pedig nagyon tele vagyok feszültséggel.
A kialakult gondok miatt nem igazán tudok itthon besegíteni, ami miatt rendkívül feszült és ideges vagyok: a hangulatom ide-oda változik, remeg kezem-lábam és iszonyú rettegés uralkodott el rajtam :'(
Emellett már azt is megkérdőjelezem, hogy van-e értelme az életemnek, elvégre 15 évvel ezelőtt rossz irányt vett és azóta sem nagyon sikerült visszaterelni a jó irányba.
Szó szerint azt érzem, hogy fáj az élet; nem sikerül semmi sem és folyamatosan süllyedek a mélységnél is mélyebbre.
Újabban sokat gondolok arra, hogy jobb lenne meghalni, mert ezt a szenvedést már nem bírom.
Ugyanakkor megölni nem tudom magam, mert (ahogy az előző fejezetben írtam) nincs hozzá bátorságom.
Továbbá felmerül bennem a kérdés, hogy ha csak szenvedek, akkor mi tart még életben?
Mi az, amiért van még értelme tovább létezni?
Már a tükörbe sem merek nézni, ráadásul a pofámról is lesül a bőr, amiért a kialakult helyzet miatt nem tudok itthon besegíteni, amibe be kell (kéne).
Emiatt nagyon rossz a lelkiismeretem, amivel szinte lehetetlen együtt élni.

Sírjak vagy ordítsak a fájdalomtól?
Jó kérdés, mert egyikhez sincs erőm, ill. nem tudom, melyik tisztítana meg jobban (ha egyáltalán megtisztítana).

Legszívesebben kinyitnám az ablakot és kivetném magam :S
Belátom, hogy ez nem lenne megoldás és nem segítene a környezetemen, de úgy érzem, az utamon végleg eltévedtem.
El nem tudom képzelni, hogyan lehetek még életben, mikor a lelkem szétszakadt, a szívem szörnyen fáj és a belem is kilóg.

Ne haragudjatok rám, hogy ennyi "marhaságot" összeírok és ezzel talán lehúzom a hangulatotokat, de (mint azt sokszor írtam) nem tudom azt hazudni, hogy minden jó, amikor semmi sem az.
Továbbá bocsánatot kérek azért, ha valakit valaha is megbántottam vagy rosszat tettem; egyik sem volt szándékos.
Mindezt azért írom le, mert félő, hogy nem lesz alkalmam ezt kiadni magamból.
Úgy érzem, végem van, mint a botnak; az életerő folyamatosan száll ki belőlem és nincs, ami visszaterelne az élet napos oldalára.
Voltam már sokszor mélyponton, de ilyen nyomorultul még sosem éreztem magam.

Azt gondolom, hogy az emberi népet ide juttatta a pénzközpontú gondolkodás.
Mert anélkül semmit nem lehet csinálni.
Hol vannak már azok az idők, mikor kevésből is vígan el lehetett élni, napjainkban viszont választani kell a számlák/kaja és az egyéb dolgok között.
Sohasem tartottam magam anyagiasnak, de az utóbbi 1-2 hétben mintha kissé eluralkodott volna rajtam.
Viszont az egészben az a vicc, hogy pont a pénzügyi problémák rendeződése az, ami ki tudna húzni a szarból.
Csak az a kérdés, milyen módon....
A többi gondomra időközben születőben vannak a megoldások, csak nem tudom, hogy lesz-e rá módom kezelni őket.
A héten volt 1-2 nap, amikor úgy éreztem, kijövök a csávából, mert néhány dologban elkezdett visszatérni az életkedvem.
Még a párkeresésben is, amiről már sokszor lemondtam.
Kellemes dolog (volt) azt érezni, hogy újból érdekel a dolog, de sajnos a lelki instabilitásom és az állandó pénzzavar elég nagy árnyékot vet rá.
További gondom volt, hogy a lustaság is eluralkodott rajtam, ami miatt még a legkedvesebb időtöltéseimet és az itthoni rendrakást is kicsit (vagy inkább nagyon) elhanyagoltam.
Utóbbit most megejtettem, amitől némileg jobban éreztem magam, de a feszült itthoni légkör miatt ennek nem sokáig örülhettem.
Már tegnap este is féltem hazajönni: amikor leszálltam a buszról, belül elkezdtem remegni, hogy "Jaj, mi lesz!"
Ez is egy ok, amiért nem szeretek ebben a világban élni.
A pénz csak arra jó, hogy embereket egymásnak ugrasszon, mindennemű jó szándék ellenére.
Most, hogy még egy fagyira sem tudok senkit meghívni, eléggé hülyén érzem magam.

A fagyos hangulatom ugyan kissé engedett, de továbbra sem tudok felolvadni.
További gondot jelent, hogy nem tudom, melyik ujjamba harapjak: oldjam meg a legnagyobb gondomat, ami segítség nélkül nem fog menni, vagy a kisebb gondjaimat tegyem rendbe, ami viszont stabil anyagiak híján gyakorlatilag kivitelezhetetlen.

Most zárom soraimat, mivel a szavakból úgyszólván kifogytam.
Igaz, nem is érdemes túlzottan ragozni a helyzetet, mert azzal biztos nem lesz jobb.
Vajon bízhatok még abban, hogy kijutok ebből a kegyetlen szituból és véghez vihetem mindazt, amit szeretnék?
Nem tudhatom.
Sem tippelni, sem fogadni, sem bízni nem merek, mert egyik sem garantálja, hogy jól kijövök ebből a szorult helyzetből.
Legszívesebben azt írnám, hogy bízok a pozitív folytatásban, de nem írok semmit, mert a jövőbe nem látok bele.
Van jövőm egyáltalán?
Nehéz kérdés.

Legyetek jók, mint mindig!

14. fejezet

Sziasztok!


Sajnos rossz hírrel kell kezdenem mostani írásomat: a mai írásom (is) eléggé keserű hangvételű lesz.
Az utóbbi napokban nagyon érződik rajtam az elmúlt kb. 15 év hatása: lelkileg olyan szinten tönkrementem, hogy az életem értelme már-már erősen megkérdőjelezhető.
Nemrégiben egy lehetséges összeomlás rémképét festettem le írásaimban, most viszont ennél is tovább mentem: a hangulatom ma olyan szinten lent volt/van, hogy néha úgy érzem, jobb lenne meghalni.
Nem szívesen írok ilyet, de sajnos mostanság semmi nem akar sikerülni, ill. semmi sem történik úgy, ahogy szeretném.
Először 3 évvel ezelőtt éreztem ilyet, mikor az akkori párkapcsolatom egyik napról a másikra véget ért.
Utána napokig szó szerint úgy éreztem, mintha a semmiben lógnék.
Nagyon nehéz napokat/heteket/hónapokat éltem át; úgy tűnik, most újra ez jön annyi különbséggel, hogy nem egy szakítás miatt ment el az életkedvem.
Ahogy fentebb utaltam rá, újabban semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném; emiatt az önbizalmam és az életszemléletem hatalmas mértékű csorbát szenvedett.
Úgy érzem, hogy bármit csinálok, mindig rossz irányba történik minden.
Visszatérve a 3 évvel ezelőtti dologra: párszor bizony eljátszottam a gondolattal, hogy talán jobb lenne meghalni; most is nagyjából ugyanezt érzem.
Akkor még az öngyilkosság is eszembe jutott, de egyrészt nem tudtam, mi lenne a legjobb módszer, másrészt nem volt (és nincs) hozzá elég bátorságom, hogy megtegyem.
Emellett volt 1-2 dolog, ami valamilyen csoda folytán életben tartott; most, hogy van-e ilyen, nem tudom.

Hogy mire ez a borús hangulat?
Ha igaz, valamelyik korábbi fejezetben utaltam rá, hogy anyagi gondokkal küzdök; ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a kötelező kiadások (számlák, kaja stb.) mellett jóformán semmire sem tudok költeni ill. félretenni.
Évek óta nem voltam nyaralni sem, csak kisebb kirándulásokra futotta; továbbá semmilyen tervemet nem tudom megvalósítani (legyen az továbbtanulás, utazások stb.), mert nem telik rá.
A legnagyobb gondom az, hogy november óta nem telt el úgy egy hónap sem, hogy ne jött volna valami váratlan kiadás.
Egyesek szerint egy jó kis párkapcsolat hiányzik az életemből (ami igaz is), de nem merek belevágni, mivel a lelki világom nagyon ingatag.
Még ha jobb periódusban is voltam, akkor sem voltam túl népszerű a lányok körében; hogy miért, erre a mai napig sem tudom a választ.
Az igaz, hogy az utóbbi fél évben alig-alig próbálkoztam, de jó okom volt rá.
Egyrészt az internetes társkeresőkből már kiábrándultam, másrészt ezen kívül az ismerkedésre nem nagyon van lehetőség, harmadrészt a mai lányoknak abszolút nem olyan ember kell, amilyen én vagyok.
Most volt 2-3 hét, mikor jobbnak tűnt minden, de ebből már semmi sem érződik.
Már nem érdekel, mit terveztem, mert semmi sem fog megvalósulni belőlük.
Talán azért, mert a Sors nem akarja, hogy normális életem legyen; akkor meg minek létezem?
Nem szeretnék úgy élni, hogy csak kínlódok és csupa fájdalom minden.
A szívem is széthasad, mikor arra gondolok, hogy az életem valahol kisiklott és azóta sem sikerült visszaterelni; de még ennél is rosszabb, hogy soká vettem észre, mi is a gond; ill. minden, erre irányuló kísérletem csődöt mondott.

Már nincs, ami segítene rajtam: hatalmas megváltás lenne, ha az egész véget érne mindörökre.
Csak 1 ember vagyok a 6-6,5 milliárdból, maradandót nem alkottam, az életem romokban; tehát ha nem lennék, fel sem tűnne senkinek (vagy csak néhány embernek).
Sajnálom, ha nagyon szívszaggatóan írok, de csak az igazságot vagyok hajlandó leírni.
Már lemondtam arról, hogy bármire is viszem még az életben; és ha már nem lehet normális életem, akkor jó lenne minél gyorsabban és szenvedések nélkül eltűnni.
Ha volt is egy sokkal jobb világ, az már régen letűnt; talán jobb lett volna, ha én is vele együtt tűnök le, hisz a mostani világ számomra egy csalódás.
Nem olyan, mint ahogy kisgyerekként elképzeltem és láttam; egy ideig hasonlított arra, ahogy lefestettem, de aztán úgy megváltozott, hogy rá sem ismerek.
Kár szépíteni: ebben a világban nekem nincs helyem.
Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam; emellett sokan nem értenek meg és nem fogadnak el, lenéznek, átnéznek rajtam, alábecsülnek, ki akarnak használni, semmibe vesznek, senkinek sem vagyok az ideálja stb.
Sírni tudnék a bánattól, de ahhoz sincs kedvem; jobb lenne egy olyan világba eltávozni, ahol nincs ez a sok szemétség; csak szép és jó van, rossz nincs.

Ezzel vége a mostani fejezetnek.
Sajnos elég drámai vége lett, de mivel az életem gyakorlatilag fabatkát sem ér, így nem írhattam mást.
Nem tudom, hogy lesz-e holnap, lesz-e folytatás ill. hogy leszek-e még.
Ha mindenre igen a válasz, talán a blog is folytatódik tovább.

Kedves Olvasóim!
Akárhányan is vagytok, kívánom Nektek, hogy legyen szebb és jobb életetek!
Valósuljon meg minden, amit szeretnétek, legyen párotok, aki szeret Titeket és mellettetek áll.

Béke Veletek!

13. fejezet

Sziasztok, Kedves Olvasók!


Immáron 1 hónapja, hogy utoljára írtam, így elérkezettnek látom az időt arra, hogy folytassam a legújabb bejegyzéssel.
Az előző részem eléggé keserű hangvételű lett, köszönhetően egy hullámvölgynek, ami a megírás után is folytatódott.
Emiatt sem írtam ilyen hosszú ideig, hisz értelmetlen lenne ugyanarról regélni.
A társkeresés miatti lelki nyavalyák kissé enyhültek, de egyéb problémák miatt mégsem merem azt állítani, hogy túljutottam volna a nehezén :(
A héten sajnálatos módon megfázással küzdöttem, ami a múlt hét vasárnapi kiruccanásom eredménye lehet; megfájdult a torkom, ami még nem múlt el, 2 napig (kedd és szerda) fejfájással küzdöttem, tegnap és ma pedig a szemem nem szuperált: eléggé fényérzékeny volt és piros, így a nézés igen fárasztó tudott lenni.
Tegnap úgy éreztem, mintha minden percben le akarna ragadni a szemem; a mai napon sikerült enyhíteni a gondot, hála egy kis kamillateának.
A náthám az elmúlt két este kimondottan kellemetlen volt: csak nehezen tudtam elaludni, mert lefekvés után olyan köhögészápor jött rám, amilyet eddig még nem tapasztaltam.
Mit ne mondjak, elég rémes volt főleg úgy, hogy már igencsak szerettem volna aludni (ami nagy nehezen végül sikerült is).
Talán ehhez is, de elsősorban az említett lelki problémákhoz kapcsolódik, hogy az elmúlt hetekben erőteljes lustaság uralkodott el rajtam, ami a nyári időszakban kevésbé jellemző rám.
Ennek oka lehet a változékony időjárás, a munka vagy a (már lassan megszokottá váló) anyagi problémák.
Szó ami szó, szeretek lustálkodni, de valahogy nem érzem egészségesnek, ha a jó időben sem csinálok semmit; holott szükségem lenne rá, mert a lelki egyensúlyom gyakorlatilag megszűnt létezni.
Őszintén szólva nem igazán tudom, hogyan tudnám a problémákat hatékonyan, egyszerűen és gyorsan megszüntetni, mert mindenkitől mást hallottam, hogy mi lehet a titok nyitja.
Annyi biztos, ha az anyagi és a szívügyi gondok eltűnnének, már másképp sütne a Nap; így nagy öröm lenne minden hajnalban/reggel/délelőtt felébredni és este/éjjel álomba hajtani a fejem.
Éppen ezen problémák miatt gondolom azt, hogy az önbizalmam és az önbecsülésem elég nagy csorbát szenvedett, aminek a kijavításába számtalanszor belefogtam már, de vagy az én hibámból vagy valami külső körülmény miatt félbemaradt.
Az önbizalom és az önbecsülés nálam eléggé neuralgikus pont, mivel eléggé végletesen szoktak viselkedni: ha jól mennek a dolgaim, el is felejtem, hogy vannak bajok és olyankor optimistán látok mindent.
Viszont ha rosszul megy valami, akkor az előbb-utóbb elveszi a kedvem mindentől és ez azt eredményezi, hogy nehezebben tudok talpra állni.
A környezetemben több helyről is hallottam már, hogy akkor is legyek pozitív, ha a helyzet reménytelen.
Ezzel nem is vitatkozom, mert könnyebben lehetne boldogulni; viszont a legtöbben sajnos elfeledkeznek arról, hogy megmutassák nekem ennek módszerét.
Legtöbbször épp emiatt begőzölök és azt mondom/gondolom a másiknak: "Könnyen beszélsz, mert azt sem tudod, mi is a gondom."
A mondatom néhol túlzásnak tűnik, mert 100 esetből 95-ször elfelejtem, hogy mások is tele vannak problémákkal, de ez is azért van, mert a legtöbben nem mutatják vagy remekül álcázzák őket.
Az én esetemben viszont elég az arcomra nézni vagy egy írásomat elolvasni, és abból látszik, hogy milyen állapotban vagyok.
Persze volt olyan, hogy letagadtam a gondokat, főleg anyuék előtt.
Hogy ez miért volt/van így, a mai napig nem jöttem rá; talán azért, mert ha beszéltem róla, csak sablonszöveget kaptam válaszként - ez pedig nekem nem segítség, hanem csak még jobban összezavar és tovább rombolja az amúgy is darabokban álló önérzetemet.
Ezzel a "kívülállók" számára (is) megadtam a választ arra, miért nem vagyok nyitott és közvetlen, ahogy 100 emberből 90 elvárná.
A tapasztalatom ugyanis az, hogy csak olyannal tudok lelki dolgokról beszélni, aki valódi megoldásra törekszik az unalomig ismert baromságok helyett.

A sokszor megénekelt társkeresés is eléggé megoszt engem, így gyakran nem tudom, mit lépjek.
Ugyanis egyik helyről azt hallom, hogy "próbálkozni kell", a másik oldalról azt, hogy "majd jön magától".
Ezek után akkor mi is a helyes megoldás?
Annál is inkább nehéz megállapítani, mert a józan ész azt diktálná, hogy várjam ki, amíg eljön az én időm.
Ugyanakkor a másik oldalon viszont azt érzem, hogy nem bírok a seggemen maradni és hajtom magam tovább - talán a hormonoknak köszönhető a dolog, esetleg a rám jellemző önfejűségnek.
De van ennél rosszabb is: a sorozatos sikertelenségek hatására egyre türelmetlenebb és idegesebb vagyok, ami ellentétes a mindennapokban tapasztalt természetemmel.
Köztudott, hogy ha az ember türelmetlen és ideges, akkor sokkal többet hibázik és a stressz egyre jobban eluralkodik rajta.
Most nagyjából ez a helyzet nálam, hisz az állandó kudarcok egyre jobban felemésztenek, ettől pedig egyre inkább begolyózok.
Ehhez kapcsolódik, hogy az elmúlt hetekben a megérzéseim rosszat súgnak: nevezetesen azt, hogy fennáll a veszélye az összeomlásnak.
Nem tévedés, tényleg valahol érzem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, ha a dolgok továbbra sem alakulnak kedvezően; és sajnos nem látom, hogy bármi is jó irányba változzon :S
Szörnyű ezt leírni, de egy esetleges összeomlásnak lehetnek jó oldalai is: az egyik, hogy mentálisan teljesen kitisztulok és megerősödöm, ami után tiszta lappal vághatok neki a folytatásnak.
A másik pedig az, hogy így a kétkedők talán jobban felfigyelnének arra, hogy igenis baj van, nem pedig szajkózni az előre begyakorolt, begyepesedett szövegeket ill. a fejemre szarni.
Félreértés ne essék: nem erre játszok, de sajnos az emberi természet egyik nagy hibája (ami bennem is jelen van), hogy csak akkor teszünk valamit, ha a baj már megtörtént.
A megelőzés és az előrelátás nagyon sok emberből hiányzik, pedig sokkal nagyobb haszna van, mint szájhősnek lenni.
Sajnos van olyan embertípus is, aki ha valamit nem lát, az szerinte nincs is.
Én csak a földönkívüliekkel vagyok így :) - de csak azért, mert eddig senki sem mutatott meggyőző bizonyítékot a létezésükről.
Azoktól pedig tekintsünk el, akiket állításuk szerint elraboltak az UFO-k; ugyanígy a meggyőző bizonyítékok hiánya miatt....

Visszakanyarodva a témához: az anyagi okokról is mostanában sok szó esett.
Amint azt kitapasztaltam, körülöttem elég sokan küzdenek ilyen problémával, hisz nem mindegy, miből fizetjük a számlákat, miből tudunk kaját venni stb.
Szerencsére olyan közegben nevelkedtem, ahol nem a dorbézolás uralkodik, hanem az, hogy a számlák és a napi enni- és innivaló ill. ruházat meglegyen.
Ezzel még önmagában nem is lenne gond, viszont az elmúlt években számtalanszor kerültünk szűkös helyzetbe (pl. munkanélküliség miatt), ami miatt a szórakozásra (nyaralás, kirándulás, egyebek) szánt keretet alaposan meg kellett nyirbálni.
Úgy vélem, ettől kezdek mostanában besokallni, hisz 27 évesen már időszerű lenne, hogy saját életet éljek; ez persze nem jelenti azt, hogy egyből saját lakás kell, mert szülők mellett is megoldható a dolog.
A probléma ott van, hogy a terveimnek mindössze egy morzsányi részét valósítottam meg eddig, komoly fejfájást és megzavarodást okozva.
Nemrég a pénzügyek kapcsán is eszembe jutott egy elmélet, ami az egésznek (egy) kiváltó oka lehet: nincs igazán összerendezve, hogy mit kéne megvalósítani milyen sorrendben.
Több esetben a tervek megvalósítási módját sem tudom (még), így ez is gondot jelent.
Aztán lehet olyan része is a dolognak, hogy túl sokat akarok, emiatt pedig sokszor azt sem tudom, hol áll a fejem.
A rám jellemző elhavazott állapot innen eredhet; ebből pedig az következhet, hogy a fejem némi rendrakásra szorul - be kell vallanom, van még tennivaló bőven.
A gond ott van, hogy sok dolgot egyedül nem tudok véghez vinni, mert kevés vagyok hozzá; ezért kéne időnként egy segítőtárs, ill. hogy a szerencse nekem kedvezzen.
A szerencsét azért emelem ki, mert több esetben külső körülmények tesznek keresztbe, amit persze egy átlagember nem hisz el.

Külön ki kell térnem a "segítőtárs" gondolatra: némi átalakuláson megyek keresztül, ugyanis rájöttem arra, hogy nem mindent lehet és kell egyedül megoldani; nem beszélve arról, hogy korábban is akadtak már segítők, de valamiért nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget.
No nem azért, mert nem értékelem őket, hanem a zárkózott, magamnak való természetem miatt.
Számos filmben és rajzfilmben a magányos hősök voltak a példaképeim, akik egyedül is képesek voltak egy egész sereggel leszámolni.
Azt gondoltam (persze csak a tudatalattimban), hogy ilyen képességeim nekem is vannak, bár a gyakorlatban ez alig-alig mutatkozott meg.
Újabban azt veszem észre, hogy "magányos harcosként" egyre nehezebben boldogulok, ráadásul az idők során számos olyan ismerősöm lett, akik nélkül csak félember lennék - aki magára ismer, ezen mondatban, az jelezze nekem :)

Még egy gondolat az összeomlásról: mint utaltam rá, a megérzéseim szerint be fog következni, ami csak idő kérdése.
Ugyanakkor elkerülhető a dolog, ha sikerül megtalálnom a megoldást arra, mit kell tennem; emellett szükséges, ha mindenki komolyan venné az intő jeleket és valódi megoldásokat kapnék a jól ismert ócska dumák helyett.
Persze az is fontos, hogy a dolgok a tervek szerint alakuljanak, hiszen ezzel van a legtöbb problémám.

Most zárom soraimat; mindenkinek jó olvasást kívánok!

12. fejezet

Kedves Olvasóim!


Előre is elnézést, amiért a blogomat 3 hétig hanyagoltam.
Ennek oka elsősorban az időhiány, ami miatt az utóbbi hetekben sokszor voltam lusta, gondterhelt stb.
Az időhiányom abból ered, hogy e hónapban csak 1-1 szabadnap volt a munkanapok között, ill. a szabadnapjaim nagy része is különböző dolgokra (ügyintézés, fogászat) mentek rá, ami miatt kipihenni sem igazán tudtam magam :(
Legutóbbi művemben néhány kedvenc dolgomról írtam, amiket igen korán szerettem meg: közlekedés, EDDA, fényképezés, Skála Kópé...
Ahogy ígértem, ezt a szálat folytatom, bár most nem újabb kedvenc dolgokat tárok fel, hanem a személyiségem és a társkeresés nehézségei között próbálok párhuzamot vonni.
Mint az köztudott, ebben a témában állandó nehézségekkel küszködök, mert akármivel próbálkozok, mindig sikerül hoppon maradnom :S
Lassan 5 hónapja vagyok (újra) egyedül; ez idő alatt több különböző módon próbáltam előrelépni szívügyekben (több társkeresőn is fent voltam, ill. ismerősök között körbenézni), de pár apró örömön kívül csak a nagy semmi jutott.
A társkeresőkön alkalmi levelezések és egy tartósabb, de baráti ismeretség jött csak össze; ismerősi körben viszont folyamatos problémát jelent (amiről korábban írtam), hogy sokan tetszenek egyszerre, így szinte lehetetlen kiválasztani azt az egyet, aki minden tekintetben nekem való.

És hogy ennek mi köze a személyiségemhez?
Közismert tény, hogy a nők többsége nem a belső, hanem a külső alapján választ magának partnert, ami eléggé az állati szintre süllyeszti le a párkeresés világát.
Mindezt arra alapozom, hogy legtöbb helyen ilyen, vagy ehhez hasonló dolgokat lehet olvasni/hallani az elvárásokat illetően: határozottság, önállóság, sok pénz, saját lakás, saját autó, erős, sportos alkat, felsőfokú végzettség, intelligencia, beszédesség, nyitottság és még sorolhatnám.
Ezen kritériumok közül egyedül talán az intelligencia az, amiben nyerő lehetek, de valamiért úgy érzem, itt sem sok esélyem van.
Ennek oka az lehet, hogy nem rendelkezem nagy és lehengerlő dumával, amivel a nővilágot meg lehetne fogni; hiába törekszem a hitelességre és az igazságra, ennek ellenére azok a fickók a győztesek, akiknek nagyobb a szájuk - még akkor is igaz ez, ha az illető össze-vissza hazudik.
Vajon a világ mindig is ilyen volt, vagy csak az utóbbi években süllyedt ennyire mélyre?
A nőket sem értem, mitől jobb nekik hazugságok és testi/lelki terror alatt élni, mint csendesen és békésen, hangos szavak nélkül.
Olvastam olyat is a társkereső adatlapokon, hogy egy férfi ne legyen a "mama pici fia", ill. hogy "ha az anyukád csinálja meg a reggelidet, akkor ne írj!" (nem szó szerint voltak leírva, de a lényeg szerintem látszik).
Amikor ilyet olvasok, kissé felmegy bennem a pumpa; annál is inkább, mert attól nem lesz kevesebb egy fiú/férfi, ha a szülei kedvence, vagy ha időnként nem maga készíti el a kajáját.
Aki ilyen követelményt támaszt, annak biztosan nem volt gyerekszobája, irigy vagy csak ki van üresedve a nemlétező lelki világa.

A fentiek mellett úgy gondolom, a sajátos érdeklődési köröm is szerepet játszik a páratlanságomban, mert az eddigi tapasztalataim szerint sokan lenézik és nevetségesnek titulálják, ha valaki pl. vonatokat fényképez és nem azzal villog, hogy milyen menő autóval/motorral jár.
Sok esetben biztos elbuktam ezen, hisz egy átlagos ember általában nem érti, mit lehet szeretni az olyan nagy dobozokban, amik számtalan utas elszállítására alkalmasak.
Vélhetően a zenei beállítottságom is ludas ebben, mert voltak páran, akik ferde szemmel néztek rám, mert többnyire "őskori" zenét hallgatok.
Szintén ellenem szól, hogy nem járok partizni és nem a közvetlenségről ill. a bőbeszédűségről vagyok híres.
Két utóbbi dolog egyesek szerint egyenlő a bunkó, lekezelő, flegma stílussal.
Való igaz, néha flegma vagyok, de ez leginkább akkor igaz, ha bal lábbal kelek.
Persze számomra érthetetlenek az ilyen megnyilvánulások, hisz nem hordom fenn az orrom, nem fikázok le embereket ok nélkül és nem viselkedek bunkó módon.
Szerintem olyan is volt (bár erre nem esküdöm meg), hogy valaki sótlan, unalmas egyénnek titulált engem; tény, hogy a látványosságra keveset adok, de ilyenért sótlannak titulálni merő bolondság.
A látványra azért nem adok sokat, mert alapjáraton tömegiszonyom van; ebből adódóan nem szeretek középpontba kerülni, mivel gyakran feszélyezve érzem magam, ettől pedig hajlamos vagyok megzavarodni.
Ehhez hozzájön az is, hogy nem követem az aktuális divatot, ami tovább rontja a megítélésemet.
A ruházatomat mindig saját ízlés szerint választom ki, és nem vagyok divatdrukker sem (legyen szó sportról vagy emberi kapcsolatokról); vagyis nem annak drukkolok ill. nem azzal barátkozom, akiknek jól megy a soruk.
A zenei stílusomnál is ez a helyzet: nem kezdek el mindenféle SZAR zenét hallgatni, mert a legtöbben erre verik a nyálukat - és nem állok be azok közé sem, akik (szintén divatból) cserélgetik a partnereiket.

Visszakanyarodva az egyénemhez: talán sokan vannak, akik irigykednek rám, mert ha valamit/valakit igazán szeretek, azt szinte gyermeki lelkesedéssel teszem.
Emellett (ahogy utaltam rá) sok kedvencemet életem igen korai szakaszában szerettem meg, valamint a mai napig is szeretem a játékokat (játékautók, -állatok, plüssfigurák, számítógépes játékok); ez mind-mind ok arra, hogy az "örök gyerek" kategóriába soroljam magam - az időnkénti bizonytalan lépésekről nem is beszélve.
Ennek kapcsán mondta rólam egy kedves ismerősöm (P. M.), hogy ő nem tudna engem elképzelni családfői szerepben.
Ezt a nézetet egyébként osztom, mert a családalapítás elég komoly dolog, és bizony egy gyerekhez sok türelem és odaadás kell, ha azt szeretnénk, hogy egy értelmes ember váljon belőle, nem pedig a maiakhoz hasonló, üresfejű droidok.
De őszintén szólva én sem vágyom rá (még), hogy gyerekem legyen; talán 5 év múlva majd másképp látom, de jelenleg nagyon örülnék annak, ha valaki ennek ellenére befogadna, hogy cserébe én is befogadhassam.
Az elmúlt hetekben/hónapokban igen magányosnak éreztem magam amiatt, hogy lépten-nyomon olyanokba botlok, akik alapból nem éreznek irántam semmit.
A gondomat tetézi, hogy az utolsó kapcsolatom nem volt egy sikertörténet: kemény 1,5 hónapig tartott, amiben közös témák nem nagyon voltak, és majd' megfulladtam a ragaszkodástól; emellett nem úgy lett vége, ahogy illett volna, de az már az én saram volt (nem szándékosan).

Szó ami szó, elég savanyú hangulatban vagyok néhány napja, mert látszólag semmi nincs, ami segítene rajtam.
E néhány nap alatt újra próbálkoztam a startrandi.hu társkereső oldalon, de tegnap éjjel egy laza mozdulattal töröltem magam az érdeklődés hiánya miatt.
Egy valakinek még írtam is, de válaszra sem méltatott, és bizony a választék sem tükrözte az elképzeléseimet; a legtöbb helyen csak az unalmas bemutatkozó szövegek, az aránytalan elvárások és a sok sötét fej volt látható.
Nem azt mondom, hogy várok a sült galambra (mint ahogy sokan hiszik), csak nehéz bármit is lépni, amiről tudom, hogy biztosan sikeres lesz.
Az egyedüllétet most is könnyen viselem, de a magányba szép lassan belepusztulok, mert nem tudom senkivel sem megosztani azt, ami vagyok belülről.
Itt a "senki" alatt a partnert kell érteni, mert a családra, barátokra/kollégákra számíthatok továbbra is; csak ez nem ugyanaz, mintha az ember a párjával osztaná meg a dolgait.
Szörnyű ezt leírni, de már egyre kevésbé hiszek abban, hogy újabb kapcsolatom lenne; mindezt az elmúlt néhány hónap negatívumaiból szűrtem le.

A minap megfogalmazódott bennem egy elmélet, mely tovább rontja az eddig sem nagy esélyeimet: e vélemény szerint a mai nők már annyira önállóak és határozottak, hogy felmerül a kérdés: szüksége van a nőknek férfiakra?
Időnként azt gondolom, hogy nem (kivéve a gyerekcsinálást).
Mikor ez átfutott az agyamon, némi túlzással egy világ dőlt össze bennem.
Személyesen is azért beszélek Veletek erről röviden és tömören, mert mindig szomorú leszek, ha erre gondolok.
Nem szeretek olyanról beszélni, ami számomra nem egy sikertörténet: persze nem megoldás, ha elfojtom a bajaimat, de ha egy helyzet reménytelen, akkor reménytelen.

Most zárom soraimat, mert úgy vélem, leírtam minden lényegeset a mai részről.
Így az írás végére kissé könnybe lábadt a szemem, de remélem, senkinek nem lesz emiatt keserű hangulata.
Sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okozok, de nem szeretném azt írni, hogy minden OK, amikor belül valami majd' elemészt.

Legyen szép a napotok!

11. fejezet

Sziasztok!

Ma egy rendhagyó írással jelentkezem, mely az eddigiekhez képest jóval vidámabb és személyesebb lesz.

Elsősorban arról írok, hogy bizonyos dolgok (pl. járművek, zeneszámok, filmek, hobbik stb.) miként lettek a kedvenceim.

A legtöbb kedvencemmel még életem nagyon korai szakaszában kerültem össze ilyen-olyan módon, így ilyen szempontból nem sokat változtam azt eddigi 27 év alatt.

Első olvasatra úgy tűnhet, mintha kicsi koromban jegeltek volna és csak nemrég lettem kiolvasztva :D

A valóságban persze nem így volt; több dolog egy idő után eltűnt belőlem vagy hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorult, majd a későbbiek során visszatértek hozzám.

Ezek közé tartozik egyik kedvenc időtöltésem, a fényképezés.

Az egész talán ott kezdődött, hogy kicsi koromban volt egy játék fényképezőgépem; erre személyesen nem emlékszem, csak a rólam készült fotók alapján.

Készült rólam olyan kép is, ahol anyu fényképezőjét veszem a nyakamba (persze a tokjába csomagolva és gondosan bezárva).

Fotózgatni még nem fotózgattam, legfeljebb a játékmasinával ügyeskedtem.

Ezután eléggé eltávolodtam a fényképezőgépektől, egészen 2002 (vagy 2003) karácsonyáig, amikor az ajándékom épp egy (filmes) fényképezőgép volt :)

Eleinte alig került a kezembe a gép, de később már elég sokat használtam.

A rendszeres használat kezdete nagyjából 2004-re tehető és egészen 2007-ig alkottam vele; a gép persze megvan, csak használaton kívül.

Ennek oka, hogy a filmek előhívása elég drága, és a kapacitásuk is korlátozott, így 2008 áprilisa óta már digitális gépet használok.

Ez idő alatt több mint ezer fényképet készítettem, elsősorban kirándulásokról, családi eseményekről és persze járművekről.

Apropó járművek: legkedvesebb időtöltésem a tömegközlekedés, mellyel szintén elég korán sikerült megbarátkoznom.

Eleinte csak a villamosok, a metró és a vonatok hoztak lázba, a többi járművel szemben (busz, troli, HÉV, földalatti) elég távolságtartó voltam, de az idők során őket is sikerült megkedvelnem.

Volt idő, mikor a fényképezőkhöz hasonlóan tőlük is kissé tovasodródtam; ugyan foglalkoztam velük, de eléggé háttérbe szorultak, mígnem 2002-ben újra közel kerültem a tömegközlekedési járművekhez - és azóta is ők töltik ki a szabadidős tevékenységeim nagy részét :)

Még egy dolog van, amivel ugyanilyen utat jártam be: ez pedig nem más, mint a zene.

Mint azt sokan (?) tudjátok, én az igényes zenét szeretem, ami igazán dallamos és a szövege alapján biztos, hogy valamiről szól.

E tekintetben a magyar rockzenét részesítem leginkább előnyben, hiszen számos együttes olyan számokat írt, melyek a mai napig népszerűek, ill. ma is van mondanivalójuk.

Ezek a legendák elsősorban a 70-es/80-as években születtek, amikor még tudtak jó zenét gyártani.

E számokkal igen korán megismerkedtem: apa igen sokszor hallgatott rádiót/magnót, így az általa hallgatott számok egy idő után az én fülembe is eljutottak.

De ez még nem minden :)

Még a Lehel utcában laktunk, amikor meglettek az akkor nagy durranásnak tekinthető Videoton cuccok: erősítő, deck és hangfalak.

Viszonylag korán megtanultam őket kezelni (hála anyuéknak), így nem egyszer én raktam be kazettát a magnóba; elmondhatom tehát, hogy már akkor is rockzenét hallgattam - persze akkor még fogalmam sem volt, mit hallgatok :)

Egy jól csengő dallam elég volt, hogy valamit megszeressek :)

Többek között kedvenc együttesem, az EDDA Művek számait is hallottam akkoriban, ami (utólag visszagondolva) nagy hatással volt rám.

Később (ahogy kevesebbszer hallottam őket) eltűnt belőlem ez is, de újból megtaláltam.

Ha az emlékeim nem csalnak, 15 éves koromig kellett várnom, hogy az EDDA visszatérjen az életembe.

6-7 éves koromban valahogy a magyar nóták felé fordultam (vélhetően a rokonság jóvoltából :D), később Demjén Ferenc számait hallgattam (főleg a Szerelemvonatot), majd 13-14 évesen az Animal Cannibals volt a menő.

Mint kiderült, mindez útkeresés volt, vagy valami hasonló.

15 évesen egyik nap épp a kazetták közt kotorásztam, mikor (valamilyen régi emlék folytán) kezembe került az EDDA 1. albuma.

Kissé meglepett, amikor megnéztem a kiadás dátumát (1980); viszont amikor betettem a magnóba és meghallgattam, különös dolog történt velem: szó szerint magával ragadott az egész :)

Ahogy a Minden sarkon című számban elhangzik: "És jött egy furcsa érzés, vad erővel elkapott."

Ha vad erővel nem is, de magába szippantott ez a világ: azóta minden nappal egyre jobban és jobban érdekelt az EDDA: a történetük, az összes album/szám, a tagok stb.

3 alkalommal a koncertjükön is kint voltam; szavakkal nem tudom kifejezni, milyen varázsa volt/van :)

Voltaképp a közlekedés világa is ugyanígy magába szippantott: egyre több és több információt akartam megtudni az egyes járművek típusairól, jellemzőiről, ill. a városi/országos hálózatokról, hogy melyik járat merre megy, milyen megállói vannak....

Többé-kevésbé sikerült megtudnom a dolgokat, de azt hiszem, még sok feltáratlan rész van hátra :)

Az eddigiekhez képest jelentéktelennek tűnik és hosszabb időre távolodtam el tőle, de nem szabad megfeledkezni egy kedves reklámarcról, "akit" sokszor láttam (teljesen véletlenül) a TV-ben.

Ő nem más, mint a Skála Kópé.

Akkoriban a Skála menő üzletnek számított, mára nem sok maradt belőle.

Persze számomra a boltok eléggé mellékesek voltak, hisz gyerekfejjel valahogy jobban lekötött a figura, mely vidámságával és megjelenésével örökre belopta magát a szívembe.

Mindezen sokat dobott, hogy volt nekem egy Kópé-babám, mely akkoriban igen népszerű volt.

Sajnos ő már nincs meg, viszont 1-2 fénykép őrzi az emlékét :)

Nem tudom pontosan, mikor kerültem távol eme kedves lénytől és arra sem emlékszem, hogy jött elő belőlem az a rajongás, amit régen éreztem.

Ha minden igaz, néhány archív felvétel idézte fel bennem az emlékeket, és amióta van itthon internet, azóta többször is vadásztam Skála-videókra.

Szerencsére több videót is találtam a Skála-reklámokról, így időnként úgy érezhetem, mintha visszamentem volna az időben :)

Ugyanezt érzem akkor is, amikor egykori lakóhelyünkre, a 13. kerületi Lehel utcába vetődöm.

Mai szemmel persze sok dolog másabbul hat, de mikor arra járok, van valami, ami édes emlékekről mesél.

Mindezek miatt olyannak tűnhetek, mint egy felnőtt testbe zárt gyerek, hiszen a fentebb felsorolt dolgokat jobbára életem akkori szakaszában szerettem meg.

Azt viszont máig nem értem, hogy tudtam tőlük évekre eltávolodni, de a lényeg, hogy visszataláltam hozzájuk és most már semmi szín alatt nem engedem el őket.

Persze vannak újabb keletű jellemzőim, hobbijaim és kedvenceim is, de róluk majd később ;)

A következő részben is a korai gyermekkorról írok néhány gondolatot.

Ezt kiegészítem azzal, amit egy kedves ismerősöm nemrég gondolt rólam; ehhez kapcsolódva a párkeresést is kicsit belekeverem.

Nem mintha a korai éveimnek sok köze lenne az egyik legnagyobb problémámhoz, de úgy vélem, hogy a máig őrzött gyermeki léleknek köze lehet ahhoz, hogy a másik felemet még nem találtam meg.

Félreértés ne essék: nem akarok megváltozni, ill. az énemet eldobni; csupán válaszokat keresek.

Jó éjszakát és Kellemes hétvégét Mindenkinek!