10. fejezet

Szép Estét és (bár kicsit megkésve, de) Kellemes Húsvéti Ünnepeket!


Sorozatom legújabb részében ismét a párkeresést veszem górcső alá.
Egy olyan dolgot, ami jelentéktelennek tűnik, mégsem az: kit válasszunk, ha többen is tetszenek?
Veletek, kedves Olvasókkal előfordult-e már olyan, hogy többen is tetszettek és nem tudtatok választani?
Ha igen, akkor tudjátok, miről van szó.
Velem többször is megesett ez és azt kell mondanom, nem egy jó dolog.
Persze nem olyan rossz, mint belefáradni az örökös keresgélésbe és a magányba, mégis bosszúságot okoz.
Bosszúságot okoz, mert ha túl sok jelölt van, nem könnyű eldönteni, kit válasszon az ember; főleg akkor, ha nem tudjuk, mennyire illünk össze a másikkal.
Mióta újra független vagyok, ismét előjöttek ezen gondok.
Az elmúlt években már szereztem ebben némi "gyakorlatot", ennek ellenére a mai napig nem jöttem rá, hogyan lehet e problémát kezelni (már ha lehet).
A fő gondot vélhetően az okozza, hogy mindenkiben más-más tulajdonságok vannak, amik igazán megfognak egy nőben - mondanom sem kell, így végképp bonyolulttá válik a dolog és lehetetlenné teszi azt, hogy valami elinduljon.
Szerencsére olyan nem volt, hogy egyszerre kettőt vagy többet szeressek, mert az ellentétes a természetemmel.
Egyrészt alapból hűséges természetem van, másrészt azt vallom: olyan nincs, hogy valaki több partnert is szeressen szerelemből.
Úgy vélem, egyszerre csak egy embert lehet igazán szeretni; olyat, akiben mindazok a tulajdonságok megvannak, amelyek másokban nincsenek, vagy minden ilyen jellemző más-más személyben található meg.
Legutóbbi írásomban a magányt taglaltam, hogy milyen nyomorult dolog.
Ezen sikerült némileg túllépnem, hála annak, hogy kiírom magamból a bajokat; persze most is küzdök vele, de sikerült kissé elnyomnom magamban.
Jelen helyzetben a "Kit válasszak?" című rész okoz nekem fejfájást; remélhetőleg, sikerül megkönnyebbülnöm, ha elkészülök a művemmel :)
Meg nem tudnám mondani, mikor jött ki rajtam újra ez az egész, de csak most jutottam el odáig, hogy írjak róla: hol időm, hol kedvem nem volt írni; emellett sokszor nem szállt meg az ihlet vagy "csak" elfeledkeztem arról, hogy valamit kéne írni erről.
Úgy tűnik, nem egy regényt fogok írni, hanem egy rövid "jegyzetet", ami talán közelebb visz a megoldáshoz.
Mint fentebb említettem, nem tudtam eddig rájönni, hogyan kezeljem ezt a gondot - úgy látszik, elveszi az eszem a sok csinos lány/hölgy szépsége :)
Viccet félretéve: amikor több jelöltem is van, gyakran zavarba jövök, hogy ki lenne a legjobb, akit "vihetnék".
Emellett gyakran felteszem a kérdést: Csak egy valakivel találkozgassak, vagy mindenkivel, aki tetszik?
Utóbbi megoldás kézenfekvőbb lenne, mert így több embert lehet megismerni, ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy valaki rosszat gondol erről.
Bennem fel is merült a dolog, hogy mindenkivel lehetne találkozgatni, de eddig komoly lépést nem sikerült tennem; leginkább azért, mert nem tudhatom, hogy ez jó-e vagy rossz.
Ugyanis nem lenne szerencsés, ha valaki azt gondolná, hogy csak trófeákat szeretnék gyűjteni; nekem egy nő ennél jóval többet ér (sokkal fontosabb, milyen belső tulajdonságai vannak).
Igaz, hogy elég kevés hölgyről gondolom azt, hogy mint ember és mint nő nagyon jó, ennek ellenére mégis előfordul, hogy egyszerre több ilyennel is összeakadok.
A gondokat tetézi, hogy ilyen helyzetekben elég nehezen tudok dönteni; ez még akkor is igaz, ha a sok lehetséges jelölt közül senkivel nem kerülünk igazán össze (főleg lélekben).
Ez esetben logikus lenne, ha az illető kiesne abból a bizonyos körből, de ez addig nem történik meg, amíg a szívem ilyen-olyan módon hozzáhúz valakihez; ez alól kivétel, ha valaki közben új párra akad.

Erről szólt a mai mese :)
Kicsit tömör lett és rövid, de a lényeget leírtam.
Remélhetőleg sikerül megoldani a problémákat akár segítséggel, akár anélkül - egy biztos: hosszú távon nem tartható fenn ez az állapot, mert könnyen bele lehet őrülni.

Jó éjszakát és Derűs hetet kívánok!

9. fejezet

Szép Jó Estét Mindenkinek!


Legújabb fejezetem témája a magány, ami az elmúlt napokban/hetekben többször is érintett nem kis bosszúságot okozva.
Egyik korábbi fejezetemben részletesen írtam a párkeresés problémáiról; ehhez kapcsolódik a mostani fejezet.
Nem titkolom, a társkeresési kísérleteim rendre kudarcot vallanak; főleg amiatt, mert úgy vélem, a másik nem tagjai képtelenek/nem hajlandóak elfogadni és megérteni engem úgy, ahogy vagyok.
Emellett az is gondot okoz, hogy az utóbbi időszakban több olyan esettel is találkoztam, amikor 1-1 párjelölt teljesen más fázisban élte az életét, mint én.
Mindez annyit jelent, hogy több csaj inkább a családalapításra és a gyerekszülésre összpontosított, nyilván azért, mert már túl voltak/vannak olyan dolgokon, amiken jómagam még nem estem át (önállósodás, karrier, nagy utazások, továbbtanulás, bulizós korszak stb.).
A felsoroltak közül nekem a bulizós korszak szó szerint kimaradt az életemből; leginkább azért, mert sohasem volt rá igényem, ill. jobban szeretem a csendes elfoglaltságokat.
Persze a baráti találkozókra nem mondok nemet, ha az időm engedi.
A továbbtanulás is kimaradt, mert az általános iskola utolsó 2 éve, ill. a középiskolák nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna (ennek legfőbb oka, hogy akkor nem találtam önmagam).
Az önállósodás fontosságáról nem kell beszélnem, hisz mindannyian tudjuk, miért fontos.
A karrierre nem azért helyezek nagy hangsúlyt, mert annyira karrierista lennék (mivel őket hajlamos vagyok önzőnek titulálni), hanem azért, mert eddigi pályafutásom nem nevezhető egy sikertörténetnek.
Sajnos a tanulás és a karrier az, ami eddig nem hozott számomra sikert, leginkább a saját hibáim miatt.

Visszatérve az eredeti témához: magányosnak lenni elég rémes dolog.
Ez nem összetévesztendő az egyedülléttel, amire mindig van igényem; persze nem viszem túlzásba.
Ha lenne egy párom, akivel megoszthatnám minden jó és rossz élményemet, akkor jóval kisebb lenne az egyedüllétre vonatkozó igényem.
De - mint az látható - nem igazán sikerül olyat találnom, akivel teljesen egy hullámhosszon vagyunk.
Tovább tetézi a gondokat, hogy az udvarlás terén kissé kiestem a gyakorlatból, így az esélyeim némileg romlottak.
A másik problémám, hogy úgy érzem, a belső tartalmam igazából senkit nem érdekel és többen voltak, akik azt mondták, hogy változzak meg.
Eszemben sincs, mivel az egyéniségem hozzám tartozik; változtatni nem tudok rajta, legfeljebb finomítani.
A finomításra, frissítésre szükségem van, mert számos zavaró hibával vagyok tele, ami miatt úgy érzem, több hibám van egy átlagos emberhez képest.
Nemrég olyanra is volt példa, hogy egy kedves ismerősömmel lelkiekben közel kerültünk egymáshoz, holott az egyéniségünk és a partnerrel szembeni elvárásaink eléggé különbözőek.
Ennek ellenére úgy tűnt, lesz belőle valami, ám végül mégsem teljesedett be a dolog.
Nem ez volt az első ilyen/ehhez hasonló esetem: többször is elbuktam már amiatt, hogy nem vágtak egybe a felek elvárásai (az eddigi párkapcsolataim is részben emiatt értek véget).
Sajnálatos módon ilyen esetekben többször is beleestem abba a hibába, hogy csak a köztünk lévő hasonlóságokra összpontosítottam, míg a különbségeket nem (igazán) vettem figyelembe.
Örülök ugyan, hogy rájöttem e nagy (?) hiányosságra, de úgy vélem, mégsem jutottam vele sokra.
Emellett az is problémát okoz számomra, hogy már nem tudom, milyen módon ismerkedjek.
A társkereső oldalakban már nem bízom, mert rengeteg olyan lány van rajta, akik csak heccből vagy épp barátkozásból regisztrálnak (többnek van párja is), ill. a legtöbb adatlap semmitmondó, esetleg nem tükrözi a valóságot.
A munkahely úgyszintén kiesik, mert ott minden fiatal hölgyemény foglalt, ill. nem az eseteim.
Ismerősi körben is csak kevesen vannak, akik jók lennének, ill. lenne realitása egy kapcsolatnak.
Így nem meglepő, ha a párkeresést már sokadjára is feladtam, hiszen azt vettem észre, hogy hiába küzdök és teszek valamit, mégsincs eredménye.
Erről leginkább a kedves hölgyvilág tehet; és nem azért írom ezt, mert annyira tökéletes lennék, hanem azért, mert nem értékelnek engem igazán.
Úgy érzem, hogy az emberségem, a természetem, az igényességem és az egyedi stílusjegyeim sajnos nem elegendőek ahhoz, hogy felkeltsem bárki érdeklődését annyira, hogy tartós, akár életre szóló kapcsolat alakuljon ki.
Egyáltalán a belső értékek miért nem elegendőek egy kapcsolathoz?
Mi kell ahhoz, hogy sokkal érdekesebb legyek?
Mi az, ami hiányzik belőlem?
Miért fogok ki sűrűn olyan csajokat, akik sok dologban különböznek tőlem?
Miért fogok ki olyanokat, akiknek már a gyerekvállalás jár az eszükben?
Komoly kérdések, melyekre már jó hosszú ideje keresem a válaszokat, de még nem sikerült megtalálnom.
Csak egy dolog biztos: a magány egyre jobban ellep, és félő, hogy nem fogok belőle kilátszani.

Befejezésként annyit írnék, hogy az eddigi fejezetekhez hasonlóan ez is tömény pszichológiai anyag, ami hűen tükrözi mindazt, amit átélek a mindennapokban.
Nagyon örülnék neki, ha a párkapcsolati gondjaim is megoldódnának, hiszen ha az ember mellett van valaki, aki igazán szereti, tiszteli, megbecsüli, megérti és elfogadja őt, akkor biztosan jobban érzi magát.

Szép estét és jó éjszakát Mindenkinek!

8. fejezet

Sziasztok!


Mai írásomban egy olyan dologról lesz szó, ami nagyon régóta (óvodás korom óta biztosan) problémát jelent számomra, de mindez idáig szemet hunytam felette.
E problémám lényege, hogy családi körben alig bírok beszélni a barátaimról, kollégáimról, egyéb ismerősökről; ha pl. a szüleim érdeklődnek arról, kivel találkozom, ill. hogy kikkel sikerült jobban összebarátkoznom egy közösségben (iskola, munkahely stb.), akkor csak szűkszavúan és többnyire név nélkül beszélek a számomra kedves emberekről.
Főleg iskolás koromban volt jellemző, hogy nehezen beszéltem arról, kikkel sikerült szorosabb kapcsolatot teremteni, ill. arról is, hogy kivel/kikkel kerültem összetűzésbe egy adott nap.
Amikor anyuék érdeklődtek ilyen dolgok felől, akkor valamilyen rejtélyes okból olyan zavarttá váltam, hogy dadogtam és/vagy összefüggéstelenül beszéltem.
Ez a tulajdonságom mind a mai napig kísért, holott elvileg teljesen normális, ha 1-1 érdeklődő jellegű kérdést kapok.
Szégyen, nem szégyen, legalább 20 éve él velem ez a probléma és nem sikerült rájönnöm sem az okokra, sem a megoldásra.
Persze mindenkinek vannak titkai, ill. jómagam elég zárkózott természettel lettem megáldva (vagy én alakítottam így?), de úgy vélem, ebben a kérdésben túlságosan elszaladt velem a ló, és már-már betegesnek tűnnek a titkolózásaim.
Ennek mentségére legyen mondva, hogy bizonyos dolgokat (pl. randevúk) egyszerűbb a színfalak mögött űzni, mintha egyből lelőném a poént.
Ez részben babonából alakult így, mert régebben előfordult, hogy ha ilyen jellegű dologról már az elején beszéltem, az megzavart a gondolkodásban és a cselekvésben, valamint nem úgy történtek a dolgok, ahogy elterveztem.
Most, hogy különböző okok miatt többé-kevésbé szét vagyok csúszva, eléggé kijönnek rajtam az ilyen rejtett gondok.
Sajnos részben az én saram, ha valami nyomaszt belülről, mert sokszor azt hiszem, hogy egy probléma magától elmúlik és csak akkor cselekszem, ha már nagy a baj.
Ehhez kapcsolódik még, hogy a bajaimat 100-ból 95 esetben magamba fojtom, hogy senkinek ne tűnjön fel.
Olyan szempontból érthetetlen, miért cselekszem így, mert legtöbbször az arcomra van írva, hogy pozitív vagy negatív dolgok történnek velem.
Az ilyen ellentmondásos cselekedetem oka az lehet, hogy egyik irányból azt hallom, a legkisebb bajommal is forduljak valakihez, a másik irányból pedig azt, hogy nem kell minden aprósággal máshoz rohangálni (legyen szó betegségről, bánatról, örömről stb.); ezek után találjam ki, hogy melyik a megfelelő lépés.
Ugyanez a helyzet akkor is, ha könnybe lábad a szemem olyannyira, hogy sírni tudnék.
Legtöbbször elfojtom, mert a külvilág nem tolerálja, ha egy férfi sír; ugyanakkor olyat is hallottam, ha valamilyen bánat gyötör, egyszerűen adjam ki magamból, nem törődve a külvilággal.
Ezek közül melyik a helyes eljárás?
Kissé hülyének érzem magam, hogy ilyet kérdezek, de tényleg nem tudom, hogy ilyen zavaros helyzetekben mit lehet tenni.
Rám nézve még nagyobb szégyen (?), hogy az ilyen gondokon egy átlagos földi halandó gond nélkül túllép, addig én a legkisebb problémákon is fennakadok.

Egyesek számára olyan lehetek, mintha retardált lennék - ennek persze semmilyen alapja nincs, hisz nem szorultam rá a speciális kezelésekre.
Persze vannak napok, mikor úgy érzem, mintha valahonnan megszöktem volna, de ez az érzés mindig csak átmeneti.
Ezzel együtt élni nehéz és még nehezebb feltárni ill. megoldani ennek okait és megoldásait - írom ezt úgy, hogy mindez már régóta foglalkoztat.
Éppen ezért elég sokat agyalok a lehetséges megoldásokon, de még mindig nem leltem a helyes válaszokra
Emellett gyakran elkövetem azt a hibát, hogy ha jó napom és jó kedvem van, akkor nem foglalkozom a bajokkal; egyszerűen félredobom és lesz*rom az egészet.
De mikor jön egy mélypont, akkor meg csak a panaszkodás és a reklamálás van.
Vélhetően a stabilitás és a kiegyensúlyozott élet hiánya az, ami minden bajok okozója; korábban erről is írtam, de sajnos a rendezett életnek/életvitelnek azóta sincs nyoma.
Ha történik is valami a kedvező változás érdekében, az eléggé lassan és látványtalanul megy végbe; és persze sokszor tanácstalan vagyok azért, mert nem tudom, hogy kezembe vegyem-e az irányítást vagy hagyjam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy.
Hogy tovább fokozzam a körülöttem kialakult káoszt, igen kevés fogalmam van arról, hogy hogyan vegyem kézbe a sorsom alakulását.
Erre pedig égető szükségem lenne, hiszen az önmagában nem elég, ha csak úgy sodródom az árral, esetleg vele szemben akarok úszni.
Eddig sem voltam könnyű eset, de ezek után még kevésbé leszek az.
Alighanem a megoldás abban rejtőzik, hogy amit lehet, hozzak helyre magam körül, sok időt szenteljek a kedvenc időtöltéseimnek ill. vegyek részt valamilyen tréningen, hogy az eddig felsorolt problémák ne okozzanak leküzdhetetlen akadályt.

Mit írhatnék még?
Azt gondolom, hogy a lényeget leírtam, ami nem tűnik nagy durranásnak, de számomra mégis az; leginkább azért, mert sokszor nehéz összerakni a gondolataim, így maga az írás elég sok időbe telhet.
Viszont az nagy fegyvertény, hogy az írás némileg könnyít rajtam, még ha a gondjaimat nem is oldja meg.
Azzal zárom írásom, hogy remélhetőleg sikerül megoldanom a "titkos utak" és a sorsom alakulásának gondjait.

További Szép Estét és Kellemes, Napsütésben Gazdag Hétvégét Kívánok Mindenkinek!