Bevezető

Üdvözlök Mindenkit!


 Első blogom témája többé-kevésbé tükrözi mindazt, ami a fenti címben olvasható.
Az emberekhez és a világhoz fűződő viszonyomról írok, mely sokszor nem (volt) felhőtlen.
Sokszor éreztem/érzem ugyanis, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide, mert eddigi életem során számtalanszor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az emberek nem igazán értenek meg, nem fogadnak el, sokszor fikáznak ill. alábecsülnek.
Mélyebben nézve az még hagyján, hogy ilyen problémáim vannak; ennél sokkal rosszabb, hogy a közelmúltig (talán 3 évvel ezelőttig) nem foglalkoztam ezzel.
Ennek részben az az oka, hogy nem volt senki körülöttem, aki felnyitotta volna a szemem, valamint nem vettem észre, hogy baj van.

Akik ismernek, tudják, hogy bonyolult lélekkel lettem megáldva, ami sokszor még saját magam számára is kiismerhetetlen.
A bonyolultság mellett nagyfokú érzékenység is párosul a lelkemhez, ami már nem egyszer sodort kellemetlen helyzetbe - leginkább azért, mert az átlagos földi halandók többségének gőze sincs arról, hogyan kell hozzám közelíteni; ennek pedig az lett a vége, hogy bizonyos embereket egy életre megutáltam azért, mert úgy éreztem, hogy valamilyen rossz szóval vagy cselekedettel belegázolt a lelkembe.
Nagyrészt emiatt van az, hogy nem vagyok közvetlen és nyitott mások felé, amit sokan sérelmezni szoktak.
A sérelmezés jogosságát erősen vitatom, mert tudtommal sehol sincs előírva, hogy nyitottnak és közvetlennek kell lennem, valamint sokat kellene beszélnem.
Már óvodás koromban is elég zárkózott voltam; hogy mitől, arra még nem jöttem rá, ill. már nem emlékszem.
Csak később, az általános iskolában kezdtem el kissé megnyílni: az 1-2. osztályban még igen kezdetlegesen, aztán a 3-4. osztályban már viszonylag könnyen ment, hála a nagyszerű közösségnek.
Ez az idill az 5-6. osztályig eltartott, de a 7-8. évfolyamot már új társaságban töltöttem, ahová nem sikerült soha beilleszkedni, lévén mindennap ki voltam téve a különböző diákcsínyeknek; ettől megtörtem és bezárkóztam, ami a pályaválasztásra és a tanulmányi eredményemre is rányomta a bélyegét.
A középsuliban egész jó társaságra leltem, de a korábbi könnyed megnyílásnak nyoma sem volt, ill. szó szerint elvesztettem önmagam: sokszor küzdöttem ilyen-olyan pszichés problémákkal, a tanulmányi eredményem sem volt olyan, mint alsó tagozatos koromban valamint szakmai szempontból mellékvágányra tévedtem.
Az érettségi utáni szakiskolai kitérőm minden téren egy csőd volt: a pályaválasztási rész ismertetésétől eltekintek, a társaság az 1. évben jó volt, a 2. évben pocsék.

A fentiekből talán kitűnik, miért csalódtam a világban és az emberekben.
Egészen kicsi koromban úgy láttam, a világ csak szép és csodás lehet, ahogy az emberek is.
Felnőve azonban inkább ennek az ellenkezőjét tapasztalom: vannak szép dolgok, de úgy vélem, hogy egy ronda nyáltengerré lett a világ, ahol az alapvető emberi értékek alig léteznek; a mások segítése helyett menőbb dolog az, ha másokat jól a sárba döngöljük; az egyéni érdekek megelőzik a közösségit, valamint minden a pénzről szól.

Mégis mi az, ami miatt írok?
Arról a meg nem értésről, el nem fogadásról és alábecsülésről, amiről fentebb már tettem említést.
Sokan ugyanis ferde szemmel néznek rám azért, mert a mentalitásom és az ízlésvilágom jelentősen eltér az átlagtól.
Amikor ezt szóvá teszik, az számomra egyenlő a sértéssel; valamint igencsak megzavar a fejlődésben.
Hogy miért zavar meg?
Azért, mert 1-1 beszólásnál nem tudom megállapítani, hogy a megjegyzést tevő személy segíteni akar-e vagy csak jó heccnek találja azt, hogy lépten-nyomon fikázhat.
Többen mondták/mondják, hogy az ilyet el kéne engednem a fülem mellett, de sajnos ez ritkán működik, mert a lelkemben egyből beindul az a folyamat, ami sértésnek könyveli el az elhangzottakat.
Ebből a gondolatmenetből következtettem ki azt, hogy ez az el nem fogadás talán csak az irigységből adódik.
Az irigység az egyik olyan tulajdonság, amiért nem vagyok kifejezetten társas ember.
Számomra érthetetlen, hogy egyesek miért lehetnek irigyek rám, hiszen az életemben eddig nem sok dolgot értem el: nincs házam, nincs menő autóm, nincs egy bombázó párom és nincs olyan munkám sem, amiről azt mondanám, hogy szeretem és sikeres vagyok benne (nemcsak a fizetés miatt).

Kaptam már azért is az arcomba, amiért olyan dolgokért rajongok, mint pl. a vasút, de azzal is felvágtak már, hogy miért nem csajozok orrba-szájba.
A képlet egyszerű: nem gyűjtök trófeákat, mert nekem egy nő sokkal többet jelent egy egyszerű prédánál.
Ha trófea kéne, elmennék vadászni :) - de mivel állatbarát vagyok, ez kizárt dolog.
Olyanért is megróttak már, hogy nem járok szórakozóhelyekre, nem rajongok a fociért, nem kötnek le a kártyajátékok stb.
Miért hiszik azt az emberek, hogy ők különbek másoknál?
Ez a kérdés akár nekem is szólhatna, de én sosem mondtam azt, hogy én különleges vagyok; most sem tartom magam annak, legfeljebb a saját utamat járom.
Ennyi és nem több.

Ki kell még emelnem azt a tényt, hogy sokan imádnak beleszólni abba, mit hogyan csináljak.
Most őszintén: ember vagyok én, vagy robot?
Emellett sokszor tapasztaltam azt, hogy a beleszólás mellett sokan szeretnének engem irányítani, átverni, kihasználni, lyukat beszélni a hasamba vagy éppen elbizonytalanítani.
Mi abban az élvezet, ha másokat lóvá tesznek?
Ezen kérdésekre eddig nem sikerült választ kapnom, ami eléggé nehézzé teszi a dolgom.
De történjen bármi: önmagamat nem adom fel!

Elsőre talán kissé keserűnek és kiábrándítónak tűnhet az írásom, de aki igazán ismer és igazán jól lát a dolgok mögé, az megtapasztalhatja ennek ellenkezőjét.
Ennyi volt a Bevezető; később esetleg kiegészítem.
Folyt. köv.

Jó éjszakát, gyerekek! - ahogy anno a TV-maciban is lehetett olvasni :D