1. fejezet

Mi tagadás, a Bevezetőm megírása óta eltelt 2 hét, így eljött hát az idő ennek folytatására.
Ez idő alatt eléggé erőt vett rajtam a lustaság és a szétszórtság; ennek egyik látható jele, hogy annyit alszok, mint egy mormota; továbbá rendet rakni sem tudok, pedig már régóta illene :(
Amelyik nap dolgozom, még akkor sem ritka, hogy 9-kor, negyed 10-kor kelek; igaz, hogy hajnali 4 és 5 között menetrendszerűen felébredek, de nem tudom, milyen okból.
Az egészben az a meglepő, hogy sokszor igen friss vagyok olyankor; talán ez okozza azt, hogy nehezen alszom vissza és utána sokszor úgy kelek 9 óra táján, mintha kimostak volna.
Persze fennmaradhatnék, de mi az ördögöt lehetne csinálni "üzemkezdetkor"*?
(*nagyjából 4:30 táján indulnak el az első nappali járatok a közösségi közlekedésben. Mivel közlekedésbarát vagyok, szándékosan használtam ezt a szót.)

Ami azt illeti, az elmúlt 2 hétben már jobb napjaim voltak, mint azelőtt, de valami mégsincs rendben körülöttem.
A hangulatom kissé ingadozó, ami miatt időnként türelmetlennek és levertnek érzem magam.
Talán a tél következménye? Esetleg az, hogy a munkahelyben többé-kevésbé csalódtam?
Nehéz kérdés, de ha kiderül, mi emészt belülről, azt majd leírom.

Ha már szóba került a munkahely: nos, nem éppen irigylésre méltó állásom van.
Hogy milyen, azt külön kérésre, privátban leírom.
A Bevezetőben említettem, hogy egyes emberek mennyire lenéznek, ill. nem fogadnak el.
Az elmúlt időszakban a munkahelyen kissé kijutott a "jóból"; ettől bizony eléggé idegennek érzem magam - csak kevés kollégám van, akik mellett felszabadultan és őszintén tudok örülni, mosolyogni, nevetni, viccelődni.
Olyanok mellett, akik nem szólnak bele, hogyan végezzem a dolgom; nem akarnak irányítani; nem kiforgatni akarják a szavaimat és vitázni a nagy büdös semmiről, hanem meghallgatni és esetleg okulni belőle.
Sajnos észrevettem, hogy egyes emberek azt hiszik magukról, mindenhez értenek.
Az ilyenekkel vitázni nem egy élmény; főleg akkor nem, ha azt mások is tudják, hogy én többet és mélyrehatóbban foglalkozom bizonyos témákkal, mégis azt hiszik, hogy nálam jobban tudnak dolgokat.
Persze voltak helyzetek, mikor (okosan) feladtam a vitát, mert úgy véltem, semmi értelme annak, hogy veszekedésbe fajuljon; meg hát az embernek jobb dolga is van, mint a másikkal sz**akodni.
A lényeg, hogy a nem éppen befogadó környezet miatt sokszor azt érzem, mintha nem igazán lennék otthon a melóhelyen - ilyenkor már többször is az járt a fejemben, hogy minél hamarabb le kéne lépni, csak sajnos nincs hová :S
Sajnos az emberi tudás és munkaerő nincs igazán megbecsülve ebben a szutyok világban.
Erre eszembe jutott egy dal idézete: "Mintha a cél csak az volna, ki jut előbb a pokolra" (Bikini: A szabadság rabszolgái)
Ugyanakkor elismerem, hogy bennem is van hiba az álláskeresést illetően, mert sok trükköt egyáltalán nem ismerek arra, hogyan lehetek tuti befutó - anélkül, hogy bárkinek is kelljen nyalizni, összehazudni mindenfélét vagy pofátlannak, rámenősnek lenni.
Hülye világ, hülye egyénekkel (tisztelet a kivételnek); nem egyszerű megtalálni benne azt, amit szeretnénk.
A mai napon megfogalmazódott bennem egy gondolat, hogy mi lenne az én legnagyobb álmom: az, hogy elfogadott és elismert legyek, bárhová is vessen az Élet.
Nem kell nekem toronyóra láncostul, nem kellenek milliók, csak az, hogy ne az irigység és az alábecsülés kereszttüzében legyek.
Nekem nem kell más, csak annyi, hogy elfogadjanak; a többi nem számít.
Ha látom és érzem, hogy egyenrangú partnerként vagyok kezelve, attól már jobb a közérzetem és a napjaim is vidámabban telnek - ez esetben nyitottabbá is tudok válni, mert ha azt látom, hogy nem akar valaki kihasználni vagy alpári humort csinálni abból, amit elmondok neki, akkor már nem leszek bizalmatlan és nem emelek bevehetetlen falakat magam köré.

A bejegyzéseim címén senki se lepődjön meg: szándékosan ilyen egyszerű, mert a témakörök kissé ömlesztve vannak, valamint kezdő bloggerként még nem jutottam el oda, hogy beszédesebb címeket adjak az írnivalóimnak.
Igaz, nem is a címre helyezem a hangsúlyt, hanem arra, hogy a felgyülemlett feszültséget, sérelmet, savanyúságot kidobjam magamból.
Erre szükségem is van, mert egyik legnagyobb hibám, hogy a problémáimat gyakran magamba fojtom és nem beszélek róla.
Többek között azért nem, mert az a téves (?) dolog él bennem, hogy ha beszélek róla, azzal a másik hangulatát is lehúzom.
Persze megesett már nem egyszer és nem kétszer, hogy a körülöttem lévőket tényleg lehúztam; főleg akkor, ha semmi okom nem volt a szomorkodásra.
Elvileg most sem lenne rá okom, mégsincs túl jó kedvem.
Folyton jár az agyam, és sokszor a múltbéli sérelmek is előtörnek belőlem - még olyanok is, amik le lettek zárva.
Úgy látszik, levegőváltozásra van szükségem.
De lehet, hogy csak a fáradtság és/vagy a tél az oka mindennek.

Mai írásom a végéhez közeledik; a következő részt nem tudom előre ígérni, mert elég nehezen érem utol magam, ill. a szétszórtság ellenszerét nem sikerült megtalálnom.
Csak annyi biztos, hogy írok még; az időpontja még kérdés.
De amint lesz pár "értelmes" gondolatom, egyből billentyűzetet ragadok ;)

Jó éjszakát és holnapra Szép napot mindenkinek!

Bevezető

Üdvözlök Mindenkit!


 Első blogom témája többé-kevésbé tükrözi mindazt, ami a fenti címben olvasható.
Az emberekhez és a világhoz fűződő viszonyomról írok, mely sokszor nem (volt) felhőtlen.
Sokszor éreztem/érzem ugyanis, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna ide, mert eddigi életem során számtalanszor szembesültem azzal a ténnyel, hogy az emberek nem igazán értenek meg, nem fogadnak el, sokszor fikáznak ill. alábecsülnek.
Mélyebben nézve az még hagyján, hogy ilyen problémáim vannak; ennél sokkal rosszabb, hogy a közelmúltig (talán 3 évvel ezelőttig) nem foglalkoztam ezzel.
Ennek részben az az oka, hogy nem volt senki körülöttem, aki felnyitotta volna a szemem, valamint nem vettem észre, hogy baj van.

Akik ismernek, tudják, hogy bonyolult lélekkel lettem megáldva, ami sokszor még saját magam számára is kiismerhetetlen.
A bonyolultság mellett nagyfokú érzékenység is párosul a lelkemhez, ami már nem egyszer sodort kellemetlen helyzetbe - leginkább azért, mert az átlagos földi halandók többségének gőze sincs arról, hogyan kell hozzám közelíteni; ennek pedig az lett a vége, hogy bizonyos embereket egy életre megutáltam azért, mert úgy éreztem, hogy valamilyen rossz szóval vagy cselekedettel belegázolt a lelkembe.
Nagyrészt emiatt van az, hogy nem vagyok közvetlen és nyitott mások felé, amit sokan sérelmezni szoktak.
A sérelmezés jogosságát erősen vitatom, mert tudtommal sehol sincs előírva, hogy nyitottnak és közvetlennek kell lennem, valamint sokat kellene beszélnem.
Már óvodás koromban is elég zárkózott voltam; hogy mitől, arra még nem jöttem rá, ill. már nem emlékszem.
Csak később, az általános iskolában kezdtem el kissé megnyílni: az 1-2. osztályban még igen kezdetlegesen, aztán a 3-4. osztályban már viszonylag könnyen ment, hála a nagyszerű közösségnek.
Ez az idill az 5-6. osztályig eltartott, de a 7-8. évfolyamot már új társaságban töltöttem, ahová nem sikerült soha beilleszkedni, lévén mindennap ki voltam téve a különböző diákcsínyeknek; ettől megtörtem és bezárkóztam, ami a pályaválasztásra és a tanulmányi eredményemre is rányomta a bélyegét.
A középsuliban egész jó társaságra leltem, de a korábbi könnyed megnyílásnak nyoma sem volt, ill. szó szerint elvesztettem önmagam: sokszor küzdöttem ilyen-olyan pszichés problémákkal, a tanulmányi eredményem sem volt olyan, mint alsó tagozatos koromban valamint szakmai szempontból mellékvágányra tévedtem.
Az érettségi utáni szakiskolai kitérőm minden téren egy csőd volt: a pályaválasztási rész ismertetésétől eltekintek, a társaság az 1. évben jó volt, a 2. évben pocsék.

A fentiekből talán kitűnik, miért csalódtam a világban és az emberekben.
Egészen kicsi koromban úgy láttam, a világ csak szép és csodás lehet, ahogy az emberek is.
Felnőve azonban inkább ennek az ellenkezőjét tapasztalom: vannak szép dolgok, de úgy vélem, hogy egy ronda nyáltengerré lett a világ, ahol az alapvető emberi értékek alig léteznek; a mások segítése helyett menőbb dolog az, ha másokat jól a sárba döngöljük; az egyéni érdekek megelőzik a közösségit, valamint minden a pénzről szól.

Mégis mi az, ami miatt írok?
Arról a meg nem értésről, el nem fogadásról és alábecsülésről, amiről fentebb már tettem említést.
Sokan ugyanis ferde szemmel néznek rám azért, mert a mentalitásom és az ízlésvilágom jelentősen eltér az átlagtól.
Amikor ezt szóvá teszik, az számomra egyenlő a sértéssel; valamint igencsak megzavar a fejlődésben.
Hogy miért zavar meg?
Azért, mert 1-1 beszólásnál nem tudom megállapítani, hogy a megjegyzést tevő személy segíteni akar-e vagy csak jó heccnek találja azt, hogy lépten-nyomon fikázhat.
Többen mondták/mondják, hogy az ilyet el kéne engednem a fülem mellett, de sajnos ez ritkán működik, mert a lelkemben egyből beindul az a folyamat, ami sértésnek könyveli el az elhangzottakat.
Ebből a gondolatmenetből következtettem ki azt, hogy ez az el nem fogadás talán csak az irigységből adódik.
Az irigység az egyik olyan tulajdonság, amiért nem vagyok kifejezetten társas ember.
Számomra érthetetlen, hogy egyesek miért lehetnek irigyek rám, hiszen az életemben eddig nem sok dolgot értem el: nincs házam, nincs menő autóm, nincs egy bombázó párom és nincs olyan munkám sem, amiről azt mondanám, hogy szeretem és sikeres vagyok benne (nemcsak a fizetés miatt).

Kaptam már azért is az arcomba, amiért olyan dolgokért rajongok, mint pl. a vasút, de azzal is felvágtak már, hogy miért nem csajozok orrba-szájba.
A képlet egyszerű: nem gyűjtök trófeákat, mert nekem egy nő sokkal többet jelent egy egyszerű prédánál.
Ha trófea kéne, elmennék vadászni :) - de mivel állatbarát vagyok, ez kizárt dolog.
Olyanért is megróttak már, hogy nem járok szórakozóhelyekre, nem rajongok a fociért, nem kötnek le a kártyajátékok stb.
Miért hiszik azt az emberek, hogy ők különbek másoknál?
Ez a kérdés akár nekem is szólhatna, de én sosem mondtam azt, hogy én különleges vagyok; most sem tartom magam annak, legfeljebb a saját utamat járom.
Ennyi és nem több.

Ki kell még emelnem azt a tényt, hogy sokan imádnak beleszólni abba, mit hogyan csináljak.
Most őszintén: ember vagyok én, vagy robot?
Emellett sokszor tapasztaltam azt, hogy a beleszólás mellett sokan szeretnének engem irányítani, átverni, kihasználni, lyukat beszélni a hasamba vagy éppen elbizonytalanítani.
Mi abban az élvezet, ha másokat lóvá tesznek?
Ezen kérdésekre eddig nem sikerült választ kapnom, ami eléggé nehézzé teszi a dolgom.
De történjen bármi: önmagamat nem adom fel!

Elsőre talán kissé keserűnek és kiábrándítónak tűnhet az írásom, de aki igazán ismer és igazán jól lát a dolgok mögé, az megtapasztalhatja ennek ellenkezőjét.
Ennyi volt a Bevezető; később esetleg kiegészítem.
Folyt. köv.

Jó éjszakát, gyerekek! - ahogy anno a TV-maciban is lehetett olvasni :D