12. fejezet

Kedves Olvasóim!


Előre is elnézést, amiért a blogomat 3 hétig hanyagoltam.
Ennek oka elsősorban az időhiány, ami miatt az utóbbi hetekben sokszor voltam lusta, gondterhelt stb.
Az időhiányom abból ered, hogy e hónapban csak 1-1 szabadnap volt a munkanapok között, ill. a szabadnapjaim nagy része is különböző dolgokra (ügyintézés, fogászat) mentek rá, ami miatt kipihenni sem igazán tudtam magam :(
Legutóbbi művemben néhány kedvenc dolgomról írtam, amiket igen korán szerettem meg: közlekedés, EDDA, fényképezés, Skála Kópé...
Ahogy ígértem, ezt a szálat folytatom, bár most nem újabb kedvenc dolgokat tárok fel, hanem a személyiségem és a társkeresés nehézségei között próbálok párhuzamot vonni.
Mint az köztudott, ebben a témában állandó nehézségekkel küszködök, mert akármivel próbálkozok, mindig sikerül hoppon maradnom :S
Lassan 5 hónapja vagyok (újra) egyedül; ez idő alatt több különböző módon próbáltam előrelépni szívügyekben (több társkeresőn is fent voltam, ill. ismerősök között körbenézni), de pár apró örömön kívül csak a nagy semmi jutott.
A társkeresőkön alkalmi levelezések és egy tartósabb, de baráti ismeretség jött csak össze; ismerősi körben viszont folyamatos problémát jelent (amiről korábban írtam), hogy sokan tetszenek egyszerre, így szinte lehetetlen kiválasztani azt az egyet, aki minden tekintetben nekem való.

És hogy ennek mi köze a személyiségemhez?
Közismert tény, hogy a nők többsége nem a belső, hanem a külső alapján választ magának partnert, ami eléggé az állati szintre süllyeszti le a párkeresés világát.
Mindezt arra alapozom, hogy legtöbb helyen ilyen, vagy ehhez hasonló dolgokat lehet olvasni/hallani az elvárásokat illetően: határozottság, önállóság, sok pénz, saját lakás, saját autó, erős, sportos alkat, felsőfokú végzettség, intelligencia, beszédesség, nyitottság és még sorolhatnám.
Ezen kritériumok közül egyedül talán az intelligencia az, amiben nyerő lehetek, de valamiért úgy érzem, itt sem sok esélyem van.
Ennek oka az lehet, hogy nem rendelkezem nagy és lehengerlő dumával, amivel a nővilágot meg lehetne fogni; hiába törekszem a hitelességre és az igazságra, ennek ellenére azok a fickók a győztesek, akiknek nagyobb a szájuk - még akkor is igaz ez, ha az illető össze-vissza hazudik.
Vajon a világ mindig is ilyen volt, vagy csak az utóbbi években süllyedt ennyire mélyre?
A nőket sem értem, mitől jobb nekik hazugságok és testi/lelki terror alatt élni, mint csendesen és békésen, hangos szavak nélkül.
Olvastam olyat is a társkereső adatlapokon, hogy egy férfi ne legyen a "mama pici fia", ill. hogy "ha az anyukád csinálja meg a reggelidet, akkor ne írj!" (nem szó szerint voltak leírva, de a lényeg szerintem látszik).
Amikor ilyet olvasok, kissé felmegy bennem a pumpa; annál is inkább, mert attól nem lesz kevesebb egy fiú/férfi, ha a szülei kedvence, vagy ha időnként nem maga készíti el a kajáját.
Aki ilyen követelményt támaszt, annak biztosan nem volt gyerekszobája, irigy vagy csak ki van üresedve a nemlétező lelki világa.

A fentiek mellett úgy gondolom, a sajátos érdeklődési köröm is szerepet játszik a páratlanságomban, mert az eddigi tapasztalataim szerint sokan lenézik és nevetségesnek titulálják, ha valaki pl. vonatokat fényképez és nem azzal villog, hogy milyen menő autóval/motorral jár.
Sok esetben biztos elbuktam ezen, hisz egy átlagos ember általában nem érti, mit lehet szeretni az olyan nagy dobozokban, amik számtalan utas elszállítására alkalmasak.
Vélhetően a zenei beállítottságom is ludas ebben, mert voltak páran, akik ferde szemmel néztek rám, mert többnyire "őskori" zenét hallgatok.
Szintén ellenem szól, hogy nem járok partizni és nem a közvetlenségről ill. a bőbeszédűségről vagyok híres.
Két utóbbi dolog egyesek szerint egyenlő a bunkó, lekezelő, flegma stílussal.
Való igaz, néha flegma vagyok, de ez leginkább akkor igaz, ha bal lábbal kelek.
Persze számomra érthetetlenek az ilyen megnyilvánulások, hisz nem hordom fenn az orrom, nem fikázok le embereket ok nélkül és nem viselkedek bunkó módon.
Szerintem olyan is volt (bár erre nem esküdöm meg), hogy valaki sótlan, unalmas egyénnek titulált engem; tény, hogy a látványosságra keveset adok, de ilyenért sótlannak titulálni merő bolondság.
A látványra azért nem adok sokat, mert alapjáraton tömegiszonyom van; ebből adódóan nem szeretek középpontba kerülni, mivel gyakran feszélyezve érzem magam, ettől pedig hajlamos vagyok megzavarodni.
Ehhez hozzájön az is, hogy nem követem az aktuális divatot, ami tovább rontja a megítélésemet.
A ruházatomat mindig saját ízlés szerint választom ki, és nem vagyok divatdrukker sem (legyen szó sportról vagy emberi kapcsolatokról); vagyis nem annak drukkolok ill. nem azzal barátkozom, akiknek jól megy a soruk.
A zenei stílusomnál is ez a helyzet: nem kezdek el mindenféle SZAR zenét hallgatni, mert a legtöbben erre verik a nyálukat - és nem állok be azok közé sem, akik (szintén divatból) cserélgetik a partnereiket.

Visszakanyarodva az egyénemhez: talán sokan vannak, akik irigykednek rám, mert ha valamit/valakit igazán szeretek, azt szinte gyermeki lelkesedéssel teszem.
Emellett (ahogy utaltam rá) sok kedvencemet életem igen korai szakaszában szerettem meg, valamint a mai napig is szeretem a játékokat (játékautók, -állatok, plüssfigurák, számítógépes játékok); ez mind-mind ok arra, hogy az "örök gyerek" kategóriába soroljam magam - az időnkénti bizonytalan lépésekről nem is beszélve.
Ennek kapcsán mondta rólam egy kedves ismerősöm (P. M.), hogy ő nem tudna engem elképzelni családfői szerepben.
Ezt a nézetet egyébként osztom, mert a családalapítás elég komoly dolog, és bizony egy gyerekhez sok türelem és odaadás kell, ha azt szeretnénk, hogy egy értelmes ember váljon belőle, nem pedig a maiakhoz hasonló, üresfejű droidok.
De őszintén szólva én sem vágyom rá (még), hogy gyerekem legyen; talán 5 év múlva majd másképp látom, de jelenleg nagyon örülnék annak, ha valaki ennek ellenére befogadna, hogy cserébe én is befogadhassam.
Az elmúlt hetekben/hónapokban igen magányosnak éreztem magam amiatt, hogy lépten-nyomon olyanokba botlok, akik alapból nem éreznek irántam semmit.
A gondomat tetézi, hogy az utolsó kapcsolatom nem volt egy sikertörténet: kemény 1,5 hónapig tartott, amiben közös témák nem nagyon voltak, és majd' megfulladtam a ragaszkodástól; emellett nem úgy lett vége, ahogy illett volna, de az már az én saram volt (nem szándékosan).

Szó ami szó, elég savanyú hangulatban vagyok néhány napja, mert látszólag semmi nincs, ami segítene rajtam.
E néhány nap alatt újra próbálkoztam a startrandi.hu társkereső oldalon, de tegnap éjjel egy laza mozdulattal töröltem magam az érdeklődés hiánya miatt.
Egy valakinek még írtam is, de válaszra sem méltatott, és bizony a választék sem tükrözte az elképzeléseimet; a legtöbb helyen csak az unalmas bemutatkozó szövegek, az aránytalan elvárások és a sok sötét fej volt látható.
Nem azt mondom, hogy várok a sült galambra (mint ahogy sokan hiszik), csak nehéz bármit is lépni, amiről tudom, hogy biztosan sikeres lesz.
Az egyedüllétet most is könnyen viselem, de a magányba szép lassan belepusztulok, mert nem tudom senkivel sem megosztani azt, ami vagyok belülről.
Itt a "senki" alatt a partnert kell érteni, mert a családra, barátokra/kollégákra számíthatok továbbra is; csak ez nem ugyanaz, mintha az ember a párjával osztaná meg a dolgait.
Szörnyű ezt leírni, de már egyre kevésbé hiszek abban, hogy újabb kapcsolatom lenne; mindezt az elmúlt néhány hónap negatívumaiból szűrtem le.

A minap megfogalmazódott bennem egy elmélet, mely tovább rontja az eddig sem nagy esélyeimet: e vélemény szerint a mai nők már annyira önállóak és határozottak, hogy felmerül a kérdés: szüksége van a nőknek férfiakra?
Időnként azt gondolom, hogy nem (kivéve a gyerekcsinálást).
Mikor ez átfutott az agyamon, némi túlzással egy világ dőlt össze bennem.
Személyesen is azért beszélek Veletek erről röviden és tömören, mert mindig szomorú leszek, ha erre gondolok.
Nem szeretek olyanról beszélni, ami számomra nem egy sikertörténet: persze nem megoldás, ha elfojtom a bajaimat, de ha egy helyzet reménytelen, akkor reménytelen.

Most zárom soraimat, mert úgy vélem, leírtam minden lényegeset a mai részről.
Így az írás végére kissé könnybe lábadt a szemem, de remélem, senkinek nem lesz emiatt keserű hangulata.
Sajnálom, ha ezzel kellemetlenséget okozok, de nem szeretném azt írni, hogy minden OK, amikor belül valami majd' elemészt.

Legyen szép a napotok!

11. fejezet

Sziasztok!

Ma egy rendhagyó írással jelentkezem, mely az eddigiekhez képest jóval vidámabb és személyesebb lesz.

Elsősorban arról írok, hogy bizonyos dolgok (pl. járművek, zeneszámok, filmek, hobbik stb.) miként lettek a kedvenceim.

A legtöbb kedvencemmel még életem nagyon korai szakaszában kerültem össze ilyen-olyan módon, így ilyen szempontból nem sokat változtam azt eddigi 27 év alatt.

Első olvasatra úgy tűnhet, mintha kicsi koromban jegeltek volna és csak nemrég lettem kiolvasztva :D

A valóságban persze nem így volt; több dolog egy idő után eltűnt belőlem vagy hosszabb-rövidebb időre háttérbe szorult, majd a későbbiek során visszatértek hozzám.

Ezek közé tartozik egyik kedvenc időtöltésem, a fényképezés.

Az egész talán ott kezdődött, hogy kicsi koromban volt egy játék fényképezőgépem; erre személyesen nem emlékszem, csak a rólam készült fotók alapján.

Készült rólam olyan kép is, ahol anyu fényképezőjét veszem a nyakamba (persze a tokjába csomagolva és gondosan bezárva).

Fotózgatni még nem fotózgattam, legfeljebb a játékmasinával ügyeskedtem.

Ezután eléggé eltávolodtam a fényképezőgépektől, egészen 2002 (vagy 2003) karácsonyáig, amikor az ajándékom épp egy (filmes) fényképezőgép volt :)

Eleinte alig került a kezembe a gép, de később már elég sokat használtam.

A rendszeres használat kezdete nagyjából 2004-re tehető és egészen 2007-ig alkottam vele; a gép persze megvan, csak használaton kívül.

Ennek oka, hogy a filmek előhívása elég drága, és a kapacitásuk is korlátozott, így 2008 áprilisa óta már digitális gépet használok.

Ez idő alatt több mint ezer fényképet készítettem, elsősorban kirándulásokról, családi eseményekről és persze járművekről.

Apropó járművek: legkedvesebb időtöltésem a tömegközlekedés, mellyel szintén elég korán sikerült megbarátkoznom.

Eleinte csak a villamosok, a metró és a vonatok hoztak lázba, a többi járművel szemben (busz, troli, HÉV, földalatti) elég távolságtartó voltam, de az idők során őket is sikerült megkedvelnem.

Volt idő, mikor a fényképezőkhöz hasonlóan tőlük is kissé tovasodródtam; ugyan foglalkoztam velük, de eléggé háttérbe szorultak, mígnem 2002-ben újra közel kerültem a tömegközlekedési járművekhez - és azóta is ők töltik ki a szabadidős tevékenységeim nagy részét :)

Még egy dolog van, amivel ugyanilyen utat jártam be: ez pedig nem más, mint a zene.

Mint azt sokan (?) tudjátok, én az igényes zenét szeretem, ami igazán dallamos és a szövege alapján biztos, hogy valamiről szól.

E tekintetben a magyar rockzenét részesítem leginkább előnyben, hiszen számos együttes olyan számokat írt, melyek a mai napig népszerűek, ill. ma is van mondanivalójuk.

Ezek a legendák elsősorban a 70-es/80-as években születtek, amikor még tudtak jó zenét gyártani.

E számokkal igen korán megismerkedtem: apa igen sokszor hallgatott rádiót/magnót, így az általa hallgatott számok egy idő után az én fülembe is eljutottak.

De ez még nem minden :)

Még a Lehel utcában laktunk, amikor meglettek az akkor nagy durranásnak tekinthető Videoton cuccok: erősítő, deck és hangfalak.

Viszonylag korán megtanultam őket kezelni (hála anyuéknak), így nem egyszer én raktam be kazettát a magnóba; elmondhatom tehát, hogy már akkor is rockzenét hallgattam - persze akkor még fogalmam sem volt, mit hallgatok :)

Egy jól csengő dallam elég volt, hogy valamit megszeressek :)

Többek között kedvenc együttesem, az EDDA Művek számait is hallottam akkoriban, ami (utólag visszagondolva) nagy hatással volt rám.

Később (ahogy kevesebbszer hallottam őket) eltűnt belőlem ez is, de újból megtaláltam.

Ha az emlékeim nem csalnak, 15 éves koromig kellett várnom, hogy az EDDA visszatérjen az életembe.

6-7 éves koromban valahogy a magyar nóták felé fordultam (vélhetően a rokonság jóvoltából :D), később Demjén Ferenc számait hallgattam (főleg a Szerelemvonatot), majd 13-14 évesen az Animal Cannibals volt a menő.

Mint kiderült, mindez útkeresés volt, vagy valami hasonló.

15 évesen egyik nap épp a kazetták közt kotorásztam, mikor (valamilyen régi emlék folytán) kezembe került az EDDA 1. albuma.

Kissé meglepett, amikor megnéztem a kiadás dátumát (1980); viszont amikor betettem a magnóba és meghallgattam, különös dolog történt velem: szó szerint magával ragadott az egész :)

Ahogy a Minden sarkon című számban elhangzik: "És jött egy furcsa érzés, vad erővel elkapott."

Ha vad erővel nem is, de magába szippantott ez a világ: azóta minden nappal egyre jobban és jobban érdekelt az EDDA: a történetük, az összes album/szám, a tagok stb.

3 alkalommal a koncertjükön is kint voltam; szavakkal nem tudom kifejezni, milyen varázsa volt/van :)

Voltaképp a közlekedés világa is ugyanígy magába szippantott: egyre több és több információt akartam megtudni az egyes járművek típusairól, jellemzőiről, ill. a városi/országos hálózatokról, hogy melyik járat merre megy, milyen megállói vannak....

Többé-kevésbé sikerült megtudnom a dolgokat, de azt hiszem, még sok feltáratlan rész van hátra :)

Az eddigiekhez képest jelentéktelennek tűnik és hosszabb időre távolodtam el tőle, de nem szabad megfeledkezni egy kedves reklámarcról, "akit" sokszor láttam (teljesen véletlenül) a TV-ben.

Ő nem más, mint a Skála Kópé.

Akkoriban a Skála menő üzletnek számított, mára nem sok maradt belőle.

Persze számomra a boltok eléggé mellékesek voltak, hisz gyerekfejjel valahogy jobban lekötött a figura, mely vidámságával és megjelenésével örökre belopta magát a szívembe.

Mindezen sokat dobott, hogy volt nekem egy Kópé-babám, mely akkoriban igen népszerű volt.

Sajnos ő már nincs meg, viszont 1-2 fénykép őrzi az emlékét :)

Nem tudom pontosan, mikor kerültem távol eme kedves lénytől és arra sem emlékszem, hogy jött elő belőlem az a rajongás, amit régen éreztem.

Ha minden igaz, néhány archív felvétel idézte fel bennem az emlékeket, és amióta van itthon internet, azóta többször is vadásztam Skála-videókra.

Szerencsére több videót is találtam a Skála-reklámokról, így időnként úgy érezhetem, mintha visszamentem volna az időben :)

Ugyanezt érzem akkor is, amikor egykori lakóhelyünkre, a 13. kerületi Lehel utcába vetődöm.

Mai szemmel persze sok dolog másabbul hat, de mikor arra járok, van valami, ami édes emlékekről mesél.

Mindezek miatt olyannak tűnhetek, mint egy felnőtt testbe zárt gyerek, hiszen a fentebb felsorolt dolgokat jobbára életem akkori szakaszában szerettem meg.

Azt viszont máig nem értem, hogy tudtam tőlük évekre eltávolodni, de a lényeg, hogy visszataláltam hozzájuk és most már semmi szín alatt nem engedem el őket.

Persze vannak újabb keletű jellemzőim, hobbijaim és kedvenceim is, de róluk majd később ;)

A következő részben is a korai gyermekkorról írok néhány gondolatot.

Ezt kiegészítem azzal, amit egy kedves ismerősöm nemrég gondolt rólam; ehhez kapcsolódva a párkeresést is kicsit belekeverem.

Nem mintha a korai éveimnek sok köze lenne az egyik legnagyobb problémámhoz, de úgy vélem, hogy a máig őrzött gyermeki léleknek köze lehet ahhoz, hogy a másik felemet még nem találtam meg.

Félreértés ne essék: nem akarok megváltozni, ill. az énemet eldobni; csupán válaszokat keresek.

Jó éjszakát és Kellemes hétvégét Mindenkinek!